Elvendim

[Nemezis]

Elvendim

[/size][/b]

„Valamikor a messzi időkben, mikor az Alsó létsík még épphogy benépesített volt, míg a Felső Világ, ami a Szentek lakhelyeként szerepelt a köztudatban, mondhatni érintetlen állapotban volt fent. Fiatal siheder voltam, mikor az idősek, kik elméletileg „beszéltek” a Felső Világ Egyetlenével, folyamatosan tömték a fejembe a tudást, mi szükséges volt arra, hogy maradandót alkothassam Odafent. Természetesen a mai álláspontot nézve egyértelmű, hogy minden szavukat elhittem, hogy én vagyok az egyetlen, ki a Felső Világban rendet tesz, de csakhamar rá kellett döbbennem, hogy ez korántsem így volt... ugyanúgy voltak már fent intelligens élőlények, pedig Világomban jóformán mi voltunk az Egyetlenek... vagy ez is hazugság volt? Lényegtelen, életem fent talán szörnyűbb volt, mint amikor életemet elkezdtem az Alsó Síkon, ahogyan az idősek nevezik hazámat. Újjászületésemben megváltoztam, több voltam, mint egykoron, és csakhamar találtam is magamhoz hasonló, elárvult lényeket. Ugyanolyanok voltak majdhogynem, mint én. Fülük hegyes, hajunk hosszú és fényes, alkatunk akár egy Isteni szobor, és egy nyelvet beszéltünk, melyet eddig sosem hallottam, de megértettem. Máig képtelen vagyok felfogni, hogy miféle összefüggések voltak mindebben, de nem volt időm erről elmélkedni. Százával követtek, mind úgy gondolva, hogy én vagyok az, ki kivezeti őket a Sötétségből, nekem pedig eleget kellett tennem mindebben. Először pár kunyhót húztunk fel a fák tetején, melyek éppúgy nyújtottak menedéket a talajon ólálkodó, szörnyű ragadozók ellen, mint ahogy megvédtek minket az esőtől, a széltől, bár kezdetben mindez fura volt... ám hamarosan a pár kunyhóból egy kisebb falucska, majd egy nagyobb város kerekedett ki, testem pedig a többiekkel együtt ugyanolyan üde és fiatal maradt, mint tizenhetedik nyaram idején. Igen, büszkén elmondhatjuk magunkról, hogy tettük azért, hogy megvethessük lábunkat e Világban, amiről jó pár nyár után elmondhatom róla, hogy Otthon. Illetve új népem nyelvén: Elvendim...”

Elvendim alapítólevelének bevezetője, Glavianus őfelsége pennájából

[/b]

Elvendim, az elfek első, és legnagyobb Birodalmának a neve, mely Felső Síki időszámítás előtt jó pár ezer éve „született”, egyike az első legkiterjedtebb birodalmaknak. Az államalapító Glavianus Cruxius volt, ki lefektette az Elf Birodalom alapjait az első házaktól egészen a Nemesi Törvényekig, mely a mai napig meghatározó alkotmánya Elvendim-nek. Azóta persze sok változáson ment át a Birodalom, melynek alapítólevele szerint a legbékésebb Birodalomnak szánta Glavianus főnemes, amelyet a Nemesi Tanács kormányoz igazságosan, és idillikusan. Ám ezt hamarosan felváltotta a különféle csapások, melyek majdhogynem Elvendim bukását eredményezte. Az első ilyen a Sárkányrajzás, vagy más néven: Majestic Első Világuralmi Kísérlete. A Dush faj terjeszkedésnek indult, amivel a törpék tárnáin át akartak a felszínre törni, minél jobban kiegyengetve Nagyuruk előtt az utat, amivel egy másik, ősi fajt ébresztettek fel örök álmukból. Kawazoe gyermekeit, a sárkányokat. A lények dühükben nem csupán a démonok ellenküzdöttek, hanem minden más Birodalommal, amit „potenciális veszélynek” tekintettek a démonok elleni összecsapásban. Elvendim, mely akkor az idilli nyugalomban tengődött, hamarosan megízlelhette a háború és pusztulás ízét, több ezer elf vesztette el életét azon az alig tíz esztendő alatt. Elvendim végső elkeseredettségükben olyan hatalmak felé nyúltak, mely örökre meghatározó eleme lett társadalmuknak, ez pedig a mágia volt. A Nemesek bizonyultak mind közülük a legtehetségesebbnek, az újonnan felfedezett erőkkel képesek voltak elszigetelni hibrid városaik maradványait, sűrű erdőkkel vonták körbe magukat, illetve folyamatosan tárgyalásokat kezdeményeztek élőhelyük addig kevésbé ismert lakóival. Hamarosan képesek is voltak egy minimális hadtestet, mágiahasználó Nemesekből és a környéken élő unikornisokból, illetve farkasszellemekből összeállítani. Tíz év letelte után a Sárkányrajzás véget ért, mivel sikerült visszaszorítani a démonok feltörekvését, és sokkal nagyobb erőket fektettek bele a Dush sík és a Felső sík közötti résbe, így csupán a leggyengébb démonoknak is nehézkes volt az átkelés, mindemellett a már elkezdett járatokat beomlasztották. A sárkányok visszatértek örök álmukba, és az elfeket ért kárpótlásért hátrahagyták részük egy részét, így létrehozva az első féllényeket, a sárkányi szellemmel és erővel ellátott, de elf testű fél-sárkányokat. Elvendim így két évszázadig folyamatosan növekedett, illetve ezekben a zavaros időkben vált ki a Nemesek közül egy fix uralkodópáros, az első elf király és királyné, kik ugyan továbbra is meghagyták a Nemesek függetlenségét és előjogait, de a birodalom kényes ügyeiben teljhatalmú uralkodóként tevékenykedtek, a Nemesek csupán tanáccsal láthatták el őket, de az adómeghatározás, illetve a hadügyben, illetve a birodalom aprócseprő ügyeiben továbbra is a Nemesek voltak azok, akik demokratikus úton szerepet játszottak. Persze, a Nemesek továbbra is úgy látták jónak, ha ők, illetve a belőlük formálódott csoport, az Elf Varázslótanács felel a birodalom védelméért, a szövetséges lényekkel együtt, ám a következő csapásnál belátták, hogy ez roppant rossz ötlet volt tőlük. A Birodalom ismét elkényelmesedett, a Nemesek dőzsöltek a jóllétükben, ami sokkal kifinomultabb lett, hiszen „tőlük függött” a Birodalom, így hamarosan sokkal többet követeltek, a nép pedig, kik mind rangban, mind erőben eltörpültek a Nemesek mellett, egyre nyugtalanabbak lettek. Az elf szövetséges népekből kettő pedig, látva a faj egyre inkább nagyképűségét, és hatalom iránti vágyát, lemondtak a fajról, mely kezdetben olyan „tiszta” volt a szemükben. Az unikornisok szomorúan ugyan, de kerülték az elfekkel a kapcsolatot, míg a farkasszellemek, bestiális dühüket kiadva, kicsit megleckéztették az elfeket, és egy kisebb falkával Gladistus uralkodót ölték meg, így mutatták meg, hogy bizony mennyire esetlenek, hogy csak néhány varázshasználóra és egy kicsiny katonai csoportra vannak utalva. Az elfek elüldözték otthonaik környékéről a farkasszellemeket, és arrogánsan lemondtak unikornis szövetségeseikről, hiszen a sárkányok ajándéka, a fél-sárkányok, illetve a kis létszámú Királyi Gárda még mindig az ő érdekeit képviselték az akkor igencsak nemesi befolyás alatt lévő Elf Varázslótanáccsal.
A goblinok pedig ekkor álltak össze egy nagy törzzsé, Solatopolka vezetésével, kik nyomban az elfek felé nyomultak. A hatalmas túlerőt ugyan rövid ideig fel tudta tartani a félsárkány katonák és az Elf Varázslótanács, ám végül a goblinok elsöprő létszáma győzedelmeskedett a kicsiny, de erős védők felett, visszaszorítva az elfeket fővárosukba, ahol kétségbeesetten fordultak az addig „elnyomottnak” tartott elf polgársághoz, kik hazájukért – na meg persze elvesztett otthonaikért és családtagjaikért -, és nem a Nemesek védelméért ragadtak fegyvert, megalapítva az Elf Szabadcsapatokat, mellyel hatalmas sikereket értek el, nagyobbat, mint bármikor a Nemesek és szövetségeseik. Solatopolka rémuralma csupán pár évtizedig tartott, de ettől a naptól az elfek legfőbb ellenségnek tekintik a goblinokat, és Manistur generálissal végül stabilizálták az országot... legalábbis látszólag. Az igen jól képzett Elf Szabadcsapatok fölöslegessé váltak, a Nemesek „feloszlatásukat” szavazták meg, és Sydar koronaherceggel a csapatok élén végül leverték az Elf Szabadcsapatokat, és Manistur-t tisztjeivel kivégezték, ám pár harcos visszavonult Levan várába, ahol zsoldosként éltek tovább, ám az akkori uralkodó, Ryonell király felismerte a bennük rejlő lehetőségeket, és saját emberei közül, a megreformált százötven tagszámra csökkentett Elf Varázslótanácsból jelölte ki az új tiszteket, akik ugyan csak felügyelik és együttműködnek a zsoldos katonákkal, de egyben Elvendim és a Szabadcsapatok közötti harmóniát hivatottak megőrizni. Persze, a Nemesek legtöbbje továbbra is dőzsöl a hatalmában, ám Ryonell az ő kezüket is jobban megkötötte, és jobban támogatni kezdte a polgárságot, akikből szintúgy egy reguláris hadsereget szervezett meg, illetve az összes elf polgárnak parancsba adta a folyamatos hadkészültséget, azaz mindegyik elég idős polgárát katonai kiképzésben részesítették a harcedzettebb Királyi Gárda csapatai. Ezenkívül újra megpróbálta felvenni a kapcsolatot elkallódott szövetségeseivel, de egyedül az amúgy is jó kapcsolatot kiépített unikornisokkal tudott újra egy laza szövetséget létrehozni, de a farkasszellemek elutasították a szövetséget, ám szívük mélyén örömmel tudták be, hogy mégsem annyira reménytelenek egykori barátaik, és mint régi barátok, talán egyszer-kétszer besegítenek, ha nagy baj történne. Nem telt bele sok időbe, míg a munkálatokkal ismét elkészültek Elvendim-ben, és ugyan többször is megnyirbálták a birodalmat, ám talán a mostani szervezkedéssel már felkészültebbek lesznek Elvendim elfjei.



Fontosabb elfek a birodalomban[/u]

Ryonell:[/u] Az elfek jelenlegi királya, Ileor királyné második férje. Részt vett a Solatopolka goblin király elleni ütközetben, és az egyik legkiválóbb harcosnak bizonyult akkoriban, noha már száz esztendős volt. Ugyanis született harcos volt, a Királyi Gárda parancsnoka volt még a királyné előző férjének uralkodása idején, Gladistus király uralkodásakor. Ryonell és Gladistus legjobb barátok voltak, többször is gyakorlatoztak együtt, illetve Gladistus lányát, Shannyl-t is okította a varázslatokra. Ám Gladistus igencsak rossz volt a politizálásban, túlságosan hagyta elkanászodni Nemeseit, akik igencsak visszaszorították a királyi pár hatalmát, és ebből is következett veszte, mikor egy farkasszellem csoport orvul rá, és Ryonell által vezetett királyi testőrségre támadott. A szellemek bevégezték dolgukat, Gladistus király halálos sebet kapott, illetve Ryonell-en kívül, ki épphogy csak megúszta, mindenki mást megöltek a testőrségből. Gladistus utolsó erejével barátjára hagyta birodalmát, majd eltávozott az élők közül. Ugyan azután több évtizedig tartott, mire a nemesek képesek voltak elfogadni mindezt, a királynővel egyetemben. Végül Ryonell-t megkoronázták, és Ileor királyné is elfogadta őt, mint férjet, és hamarosan három gyermekük is született. Első fiúk Sydar volt, második gyermekük Amyril hercegnő, végül Haron, a család legifjabb tagja. Ryonell igazságos, de keménykezű uralkodó volt, és nem feledve harci tapasztalatait, továbbra is harcosként ténykedik, mint a Királyi Gárda tiszteletbeli vezetője – amit formálisan már fia, Sydar koronaherceg vezet -.


Ileor:[/u] Az elfek jelenlegi királynéja, Ryonell király férje. A királyné erős mágikus hatalmakkal rendelkezik, ugyan eme képességeit mindeddig titokban tartotta, rajta és az Elf Varázslótanács első számú tagján kívül senki sem tud. Királyi családból származik, egész pontosan Gladistus másod unokatestvére volt. Maga a politikát és a csatározást inkább férjére hagyja, ő inkább a gondtalan teázgatásra, és pihenésre vágyik, miközben szolgálólányaival cseverészget a királyi kastély legfőbb teraszán, ám fokozottan ügyel fia, Sydar koronaherceg minden lépésére. Ryonell ugyan nem látja mindazt, ahogyan fia szervezkedik, de Ileor királyné pontosan akkor fog lecsapni, amikor a herceg a legkevésbé fog rá számítani.


Sydar:[/u] Sydar koronaherceg, a Királyi Gárda formális vezetője gondoskodik arról, hogy Elvendim békéjét senki és semmi se zavarja meg, illetve ő intézi a birodalom diplomáciai részét is. Igen jóképű, az elf leányok általában az ő szépségéről suttognak. Sydar persze a szavak embere, az elegancia megtestesítője, ám igen arrogáns, ami magas posztját és faját nézve, ez nem nagy meglepetés.


Shannyl:[/u] Shannyl, Sydar féltestvére, a Ileor királyné egykori férjétől származott, de a trónon mégsem ő, hanem a nála jóval fiatalabb Sydar fog uralkodni, ha eljön annak az ideje. A törtető lány így folyton Sydar körül legyeskedik, bár ez nem feltétlen a hatalom iránti vágyának az oka. Shannyl szintúgy vonzódik Sydar-hoz, bár a fiú nem különösképpen tanúsít vonzalmat a lány felé, és persze gyűlöli Amyril-t, Sydar húgát, akivel az elf fiú talán túl sokat is foglalatoskodik. Erős varázsló, szintúgy tagja az Elf Varázslótanácsnak, ő a hetedik a rangsorban.


Amyril:[/u] Amyril, Sydar kishúga, aki úgy tíz évvel lehet fiatalabb, mint bátyja. Ártatlan, gyakran pironkodó jelleme egy erős harcos szívét takarja, az elf Királyi Gárda egyik nagymestere, noha tiszteletet ritkán kap, hacsak nincs mellette bátyja, aki valamilyen oknál fogva még a széltől is védi Amyril-t. Sydar egyedül talán kishúga társaságát kedveli, sokszor többet árul el neki magánéletéből, mint szüleinek.


Haron:[/u] Haron, Sydar öccse, mondjuk közöttük jóval több év van, mint húga között. Haron a legfiatalabb a családban, noha már elég idős ahhoz, hogy a Királyi Gárdának legyen az egyik kapitánya, mint egykoron az apja is. Sydar-t tekinti a fiú második számú példaképének, mindig is felnézett bátyjára, aki ugyan megtűrte maga mellett kisöccsét, de csak azért, mert ő is besegít a titkos társaságának szervezésében. Haron erős harcos és varázsló, bár kissé nagyképű, ő is tagja az Elf Varázslótanácsnak, bár ő a harminckettedik a rangsorban, és magatartásának hála gyakran összetűzésbe kerül feljebbvalóival a Tanácsban, köztük Shannyl-al is, akit az elf fiú talán jobban is kedvel, mint egy féltestvért.


A reguláris és szövetséges hadsereg felépítése[/u]

Elf erdőjárók:[/u] Valamikor akkor alakultak ki az első elf erdőjárók, amikor Solatopolka betámadott, és az Elf Szabadcsapatokat kellett kialakítani. Ezek a harcosok szintúgy a Szabadcsapatok tagjaik voltak, egyszerű elf polgárság tagjai, kik otthonaikat elvesztették, és hadgyakorlatok után már képessé váltak az ellentámadásra. Ryonell király jóvoltából maradtak meg, mint reguláris hadtestek, mondhatni az elf hadsereg egyik alappillérét alkotják. Őket is letelepítették, de egyben azt a feladatot is bízta rájuk, hogy ahol élnek, az ottani lakosságnak is adják át tudásukat, hogy folyamatosan meglegyen az elfek harckészültsége. Szabadidejükben az erdőket járják, csak ritkán töltik otthonaikban a napot, ám így jóformán tökéletesen kiismerték erdejüket, illetve a környéket. Nem hordanak páncélzatot, csupán íjaikra, nyilaikra és kardjukra, vagy tőrükre, na meg persze erdejükre számíthatnak. Gyakorolni a pimasz goblinokon, vagy azon lényeken szoktak, kik jogtalanul, csupán az erőszakosság miatt törtek be az erdőbe, mondhatni egy lesből való támadás, mely percenként több száz nyilat jelent elfenként, igen halálos veszélyt jelent az oktalan behatolókra.



A Kardok Szentjei:[/u] Magasztos név egy általánosnak mondható kardforgatókról, de ha tényleg olyan átlagosak lennének, akkor miért beszélnék róluk? Ryonell belátta azt is, hogy a hadseregének sokkal terjedelmesebbnek kell lennie fegyvernemek terén és kevésnek látta a Királyi Gárdát, kik nem lehettek mindig mindenütt. Éppen ezért, jó pár harcra képes elf ifjút a Királyi Gárda legkiválóbbjai képezte ki a király parancsára. Természetesen a polgárság körében igen közkedveltek voltak a harcművészetek, ezen belül is a kardforgatás, sokszor gyakorlatoztak fából mesterien kifaragott kardokkal, vagy életlen pengéjű díszkardokkal, de élesben csak Ryonell parancsára használták eme tudásukat. Ami egykoron csupán művészi játék volt a polgárok körében, az egy csapásra harcformává vedlett, bár az elegáns mozdulatokat továbbra is tartalmazta a stíluságak. A Kardok Szentjei egyben erős támadók és rendfenntartók, minden elf városban minimum ötszáz ilyen egység állomásozik. Fegyverük természetesen a kard, melyből lehet a Szentnél kettő, vagy csak egy, de azt olyan művészien forgatja, mint egy festő az ecsetjét, ám olyan halálosak is, mint bármelyik profi fejvadász. Mára már különféle iskolák alakultak ki, ahol az ifjakat a „rendes” tanulmányok mellett a kard forgatására is okítják, mondhatni minden egyes iskola egy saját stílust fejlesztett ki, amit a jövő generációinak folyamatosan örökíti át. A Kardok Szentjeit leginkább hosszú, bőujjú ruházatukról, illetve az alatt hordott, redős bőrpáncélzatukról ismeretesek, bár sokan egyedi öltözködési stílust követnek, de amint „harcba lendülnek” mindenki tudja, hogy ilyen tehetséges kardforgató csakis a Kardok Szentjei közül való.


Elf lovasság:[/u] Persze, a gyorsaság mindig is számított, de az, hogy a gyorsaság elsöprő erővel is párosul, az már sokkal inkább felkelti az ember figyelmét, vagy éppen Ryonell-ét. Először a goblin hordák megfigyeléséből jött az ötlet, amikor a kicsiny lények jól megtermett, ám még fiatal warg-okon lovagolnak, és mondhatni letarolják azokat, akik az utukba kerülnek. Éppen ezért válogatta ki az erdőjárói és Nemesei közül párat az elf uralkodó, hogy valami hasonlót ő is összehozzon. Az erdőjárók feleltek a hátasok beszerzéséért és idomításáért, ami jóval másabb volt, mint egyszerűen betörni egy adott jószágot. Nem, az elfek varázserejükkel szót tudtak érteni az erdő vadjaival, kik közül páran szívesen segítséget nyújtottak az elfeknek, persze, némi ellenszolgáltatás fejében, ami általában nem volt több a tiszteletnél, ételnél és szállásnál. Az elf és hátasa igen hamar összeszokott párossá váltak, és nem telt bele sok időbe, hogy egy igazán erőteljes lovasság kerekedjen ki ebből az egészből. Persze, eme lovasságot az Elf Szabadcsapatok is átvették, és hasonlóképpen kialakították, noha ők maradtak a lovaknál, míg Elvendim-ben a vadlovakon kívül akad hatalmas, két lábon futó, repülni képtelen madárszörny, vagy jól megtermett, mágikus nyúlszerűségek. Legfőbb erejüket az összetettségben is kereshető, az Elf lovasság éppúgy jó a mágikus képességekben, az íjászatban és a hatalmas, félköríves lándzsával való rohamozásban, így mondhatni bármilyen helyzetben bevethetőek. Sem a lovas, sem a hátasállat nincs nagyon felpáncélozva, így igen gyorsak, illetve az összhangjuk miatt sokkal jobban teljesítenek, mint más lovasság. Íjászaik különleges technikájuk, hogy a mozgó hátason is képesek íjazni, de ugyanilyen erény, hogy a varázshasználók védőmágiákkal felvértezik magukat, miközben mozgás közben villámokkal, vagy egyéb természeti csapásokkal ritkítják ellenlábasaikat, míg a lándzsás tagok rohama olyan lehengerlő, hogy még a lándzsásoknak, vagy egy másik lovasságnak is meggyűlne a baja.



Királyi Gárda:[/u] Az elf Nemesek első katonai szövetkezete volt a Királyi Gárda, mely a Sárkányrajzás után alakult meg hivatalosan, de már a harcok alatt aktívan ténykedtek. Azon elf Nemesek ők, akik kevésbé járatosak a mágiákban, ám annál jobb érzékük van a fegyverekhez. Kezdetben ugyan csak szórakozásból párbajoztak, ahogyan a többi polgár is, de a szükség idején váltaniuk kellett békés életstílusokon, és valódi fegyverrel kellett valódi ellenséget lekaszabolni. A Sárkányrajzás után továbbra is megmaradtak, mint fegyveres haderők, noha olyan kicsi létszámúak voltak, hogy csupán Silmar-t, a fővárost és környékét tudták kellőképp megvédeni az esetleges támadók ellen, noha az elf Nemesek a több száz főt számláló Elf Varázslótanácsban és a szövetségeseikben látták a védelmet, így a Királyi Gárda fokozatosan egyszerű testőrséggé vedlettek. A következő csapás idején pedig már nem voltak elegen, hogy egyáltalán felvegyék a harcot igazán a goblin hordákkal szemben, éppen ezért Ryonell igencsak átalakította a létszámukat, az Elf Varázslótanács kárára, hiszen a tanácsot százötven főre csökkentette, így a nem megfelelő Nemeseket, kik harcra képesek voltak, nyomban a Királyi Gárdába soroztatta. A Királyi Gárda immáron speciális elit hadsereggé nőtte magát, mely védelemben játszanak igazán főszerepet, de ugyanúgy képesek odacsapni, ahova kell. Felszerelésük közé tartozik a kard, amellyel ugyanolyan ügyességgel, vagy ha nem jobban, tudnak harcolni, mint a Kardok Szentjei, ám ők jóval keményebb páncélzatot hordanak, amit vagy fennen, ruházatuk felett, vagy cselesen, ruhájuk alatt hordanak. Ruházatuk és páncélzatuk társadalmi rangjukat tükrözi, azaz igen díszes, elegáns, igazi piperkőcnek tűnnek egy igazi csatában, olykor le is szokták becsülni eme nagyszerű harcosokat, az elfek javára. Ugyanúgy tudnak eredményesen használni mágiájukat, mint egy varázsló, noha azt csak a végszükség esetén vetnek be, ha már minden kötél szakad.



Fél-sárkányok:[/u] A sárkányok ajándékaként tekintik az elfek, de mások inkább átoknak tartják számon... amint a Sárkányrajzás befejeződött, a nagy és hatalmas sárkányok, hogy sajnálatukat kifejezzék, az elhullott elfek megmaradt porhüvelyét saját társaik ősi lelkének egy darabjával töltötték fel, és így jöttek a világra a fél-sárkányok, melyeknek testeik az elf, és a pikkelyes sárkány keverékének foghatóak fel. Erejük, mind fizikálisan, mind mentálisan, kiemelkedő, ám külsejük miatt nem túlzottan szívderítő látvány egyikőjükkel találkozni. Az elfek is, külön kolóniákban telepítették őket, és segítségüket kérik, ha gond van, a fél-sárkányok pedig naivan, minden ellenszolgáltatás nélkül már rohannak is segíteni. A vérükben van a harc, elf részük miatt pedig igen jó varázslók és íjászok, míg sárkányi részük ellenálló bőrt és erőt ad, mondhatni tömegeket tudnak leverni alig pár ezren. Persze, ők sem megállíthatatlanok, ha sok sérülést szereznek, egy idő után ők is összeesnek, és éppúgy megtörnek, ha több százezres túlerővel állnak szemen. Felszereléseik változó, van olyan, ki talpig vértben feszít egy hatalmas karddal, míg más fél-sárkányok csupán némi védelemmel és egy íjjal repkednek a levegőben, megsorozva mindazon ellenséget, kik elhaladnak alattuk.



Unikornisok:[/u] Ősi életforma, amelyek fehér, csavaros szarvú lovakként jelennek meg, de képesek felvenni bármelyik humanoid alakját, ám mivel az elfek között élnek, így gyakran az ő alakjukban járnak-kelnek, hacsak nem egy napos réten legelésznek. Szintúgy elf szövetségesek, ám csak jóindulatból segédkeznek, ha szükséges, ám akkor igen erős ellenfélnek számítanak mindazok ellen, akik otthonukat, vagy az elfeket veszélyeztetik. Amellett, hogy képesek szarvukkal varázsolni, egyfajta lovasságként képesek még letiporni az ellent, vagy felhasítani bárkit éles, kemény szarvukkal. Ám az elfekhez hasonlóan, ők is kerülik az erőszakot, és igen intelligensen, noha kissé félénken viselkednek mindazokkal, kik a közelükbe merészkednek.





Farkasszellemek:[/u] Az Unikornisokhoz hasonlóan ők is ősi fajok közé tartoznak, és szintén képesek humanoid formát ölteni, bár amilyen szabad és büszke lények, igen ritkán cselekszenek így. Fehér farkas alakjában járnak-kelnek, és annyiban térnek el a szimpla farkasoktól, hogy igen nagyok, majdnem akkorák, mint egy kifejlett warg. Erős ellenfelek, akik ugyan fizikai erővel harcolnak, de ügyességüknek hála kevesen képesek követni mozgásukat, és egy harapásukkal könnyedén elroppanthatják bármilyen élőlény csontjait. Nem hordanak semmilyen fegyvert magukkal – minek is? - sem páncélt, csupán néhány ékszert fűznek szőrzetükben, illetve humanoid alakjukban van rajtuk némi ruha, de semmi egyéb. Még mindig haragszanak az elfekre, amilyen fölényesekké váltak, ám Ryonell jóvoltából már nem tekintik őket ellenségnek, és megtűrik egymás társaságát, illetve ha elfek valamilyen hatalmas veszélybe kerülnének, akkor büszkeségüket félredobva nyomban segítségükre kelnek, ám máskülönben nem számíthatnak rájuk a hegyes fülű népség.