Post by Nemezis on Aug 20, 2008 23:16:05 GMT 2
Szárnyas kígyók: Hatalmas, mágikus erőkkel és roppant magas intelligenciával rendelkező hüllők a szárnyas kígyók, melyből a nevükből kikövetkeztethető hogy kígyók, akiknek szárnyaik vannak 
. Legtöbbször kobrákra hasonlítanak, de néha megesik, hogy külsejük inkább egy csörgőkígyóé vagy egy viperáé, szárnyaik is változó, általában a kobrák denevérszárnyakkal rendelkeznek, míg a többi fajta kígyó fekete tollú szárnyakkal, amelyekkel képesek elbírni saját testsúlyuk mellett összsúlyuk felét. Színük nagyon változó, bármilyen színben előfordulhatnak, noha ez élőhelyüktől függ, tehát azon kígyók, amelyek a sivatag homokdűnéi között élnek, azok sárgás színűek, akik az oázisok rejtekében, azok méregzöld árnyalatúak. Bár hatalmas termetüket és szárnyaikat leszámítva néhány Szárnyas kígyónak gallérjának csontozata jobban fejlődött ki, így tüskéknek merednek fejük mellett, szarvaik nőhetnek, vagy éppen négy szemük. A legnagyobb fajtagjaik elérhetik kétszáz-háromszáz méter magasságot, szélességük pedig vagy tíz-tizenöt méter széles szokott lenni. Mint említettem korábban, roppant intelligensek és képesek varázsolni, noha mágiájuk kimerül a hipnózis, elmetrükkök, telepatikus erők, alakváltás és a lélekforma használatában. Intelligenciájuk nagyjából megközelíti egy tapasztalt, bölcs ember szintjét, amivel érdekes módon születésükkor rendelkeznek, mondhatni folyamatosan öröklik őseik tudását, mindenféle okítás nélkül, amolyan ösztönös szinten. Páratlan intellektusokat sajnos beárnyékolja ragadozó jellemük, általában a felnőttek, ha megéheznek, képesek egész falvakra rárontani, majd felfalni az ott tartózkodókat, noha azután egy héten keresztül nincsen szükségük táplálékra. Nyáluk általában keveredik méregfoguk alatt termelődő mirigyekkel, ami igen savas, mondhatni amint a szájukba kerül az ételük, nyomban marni kezdi testüket, nyáluk savassága olyan erős, hogy a fémötvözeteket is képes elemészteni, egyedül a mithrilt képtelenek megemészteni, ám ama fém tartalmú tárgyakat általában visszaböfögik, még mielőtt kárt tehetne szervezetükben, mind emellett saját, pikkelyes bőrüket sem képesek megemészteni, illetve fajtársaik bőrét sem, és mérgükre is immúnisak. Áldozataikat e okból sosem rágják meg, hiszen már a szájukba kerülésükkor már lassan cseppfolyós állapotba kerülnek, amint leérnek a gyomrukba már a csontjuk sem lesz szilárd. Amilyen erősek, de annyira sebezhetőek is, mivel lassan képesek irányt váltani, és amint sikerült pikkelyeiket leverni testükről, akkor puha húsukat könnyedén fel lehet aprítani, bár általában még mielőtt tényleg bekövetkezne haláluk, inkább üres hassal elszelelnek, még mielőtt ténylegesen fűbe harapnának. Amint teletömték gyomrukat, ismét azok a hidegvérű, cselszövő és óvatos kreatúrák lesznek, mint egykoron. Nagyon ügyesen képesek boldogulni az életben, beszélni ugyan nem tudnak, de telepatikusan minden élőlénnyel – a növényeket és rovarokat leszámítva – képesek felvenni a kapcsolatot. A legtöbb kígyóval ellentétben ők képesek látni és hallani, noha nagyon átlagos szinten, ám szaglásuk igen kifinomult... noha nyelvükkel teszik ezt meg, ezért sziszegnek folyamatosan, hogy képesek legyenek megérezni a legapróbb élőlényt is, amelyik véletlenül éppen mellettük próbálna elosonni. Általában szórakozásképpen más lényeket ugrasztanak egymásnak, így nem egyszer hipnotizálnak meg, a sivatagi lakóhelyükön, a Mennyei Szultánság kevésbé elkötelezett híveit is, hogy szolgálják őket, vagy éppen mészároljanak le egy keresztény családot, akik a Szultánságba érkeznek. Mint mondtam, képesek alakot váltani, noha nem minden élőlény alakját képesek felvenni, csupán az emberekét, noha azt tökéletesen tudják utánozni, még képesek visszafogni sziszegésüket is, csakhogy átalakulásuk tökéletes legyen, legtöbbször világvándor mágusnak álcáját szeretik felvenni, mert általában így férhetnek a legközelebb a népekhez, noha továbbra sem képesek beszélni, viszont minden más erejüket, mint ahogy a telepatikusat is, képesek használni, így csupán annyit hazudnak, hogy némán születtek. Szaporodásuk hasonló a kígyóékhoz, noha kevésbé veszélyesebb egymásra nézve, a megtermékenyített nőstény egy éven keresztül hordja petéiben a lágy héjú tojásban lévő gyermekeit, aközben folyamatosan zabál, ha már volt a falus téma, akkor heti szinten tripla annyi élelemre van szüksége, mint máskor. Az egy év letelte után keres magának egy biztonságos helyet, ahol világra hozhatja gyermekeit, amik majdhogynem szüleik kisebb változataikként bújnak ki anyjuk nemi szervének rejtekéből. Egész pontosan a fiatal Szárnyas kígyók semmiben sem térnek el a felnőtt kígyófajtáktól. Ilyenkor nagyon sebezhetőek, sajnos igen veszélyes mivoltuk miatt a sivatagi emberek módszeresen irtják őket és minden egyéb kígyót, így kifejlesztettek egy módot, hogyan maradjanak életben. Az éjszaka leple alatt megközelítenek egy emberi áldozatot, majd ameddig az áldozatuk nem figyel, akkor elmetrükkel álomba ringatják kiszemeltjüket, aki amint fáradtan összerogy, módszeresen rátekerednek, majd lélekformát öltve becsúsznak a testébe, és felfalják áldozatuk lelkét, majd azután az üres testet elfoglalják maguknak. Negyven évig élnek ebben a testben, noha mivel idegen test, így könnyebben lebukhatnak, mivel igen furcsán képesek csak mozogni, valahogy úgy, mintha örökké be lennének rúgva, noha így képesek beszélni... éppen úgy, mint egy értelmileg korlátozott személy. A testben való időzésük miatt sajnos a gazdatest egyre jobban eldeformálódik. Először csak a fogai élesednek ki, majd a pupillája keskenyedik el, végül szarvai nőnek és a bőre felrepedezik... Amint eljött a megfelelő pillanat a Szárnyas kígyó csemete feloldja lélekformáját, és szó szerint szétrepeszti a már akkor száz méter körüli magasságával a „kölcsönvett” testet. A Szárnyas kígyó ilyenkor még nem rendelkezik szárnyakkal, ahhoz közel száz évre van szüksége, hogy kifejlődjenek, de mérgük, étvágyuk és fondorlatosságuk már megvan ahhoz, hogy boldoguljanak... azt a száz évet sokkalta könnyebben kibírják, mint azt a másik negyvenet az elbitorolt emberi testben. A Szárnyas Kígyók roppant sokáig élnek, egész pontosan a legöregebb példány kétezer-háromszázhét esztendős...
. Legtöbbször kobrákra hasonlítanak, de néha megesik, hogy külsejük inkább egy csörgőkígyóé vagy egy viperáé, szárnyaik is változó, általában a kobrák denevérszárnyakkal rendelkeznek, míg a többi fajta kígyó fekete tollú szárnyakkal, amelyekkel képesek elbírni saját testsúlyuk mellett összsúlyuk felét. Színük nagyon változó, bármilyen színben előfordulhatnak, noha ez élőhelyüktől függ, tehát azon kígyók, amelyek a sivatag homokdűnéi között élnek, azok sárgás színűek, akik az oázisok rejtekében, azok méregzöld árnyalatúak. Bár hatalmas termetüket és szárnyaikat leszámítva néhány Szárnyas kígyónak gallérjának csontozata jobban fejlődött ki, így tüskéknek merednek fejük mellett, szarvaik nőhetnek, vagy éppen négy szemük. A legnagyobb fajtagjaik elérhetik kétszáz-háromszáz méter magasságot, szélességük pedig vagy tíz-tizenöt méter széles szokott lenni. Mint említettem korábban, roppant intelligensek és képesek varázsolni, noha mágiájuk kimerül a hipnózis, elmetrükkök, telepatikus erők, alakváltás és a lélekforma használatában. Intelligenciájuk nagyjából megközelíti egy tapasztalt, bölcs ember szintjét, amivel érdekes módon születésükkor rendelkeznek, mondhatni folyamatosan öröklik őseik tudását, mindenféle okítás nélkül, amolyan ösztönös szinten. Páratlan intellektusokat sajnos beárnyékolja ragadozó jellemük, általában a felnőttek, ha megéheznek, képesek egész falvakra rárontani, majd felfalni az ott tartózkodókat, noha azután egy héten keresztül nincsen szükségük táplálékra. Nyáluk általában keveredik méregfoguk alatt termelődő mirigyekkel, ami igen savas, mondhatni amint a szájukba kerül az ételük, nyomban marni kezdi testüket, nyáluk savassága olyan erős, hogy a fémötvözeteket is képes elemészteni, egyedül a mithrilt képtelenek megemészteni, ám ama fém tartalmú tárgyakat általában visszaböfögik, még mielőtt kárt tehetne szervezetükben, mind emellett saját, pikkelyes bőrüket sem képesek megemészteni, illetve fajtársaik bőrét sem, és mérgükre is immúnisak. Áldozataikat e okból sosem rágják meg, hiszen már a szájukba kerülésükkor már lassan cseppfolyós állapotba kerülnek, amint leérnek a gyomrukba már a csontjuk sem lesz szilárd. Amilyen erősek, de annyira sebezhetőek is, mivel lassan képesek irányt váltani, és amint sikerült pikkelyeiket leverni testükről, akkor puha húsukat könnyedén fel lehet aprítani, bár általában még mielőtt tényleg bekövetkezne haláluk, inkább üres hassal elszelelnek, még mielőtt ténylegesen fűbe harapnának. Amint teletömték gyomrukat, ismét azok a hidegvérű, cselszövő és óvatos kreatúrák lesznek, mint egykoron. Nagyon ügyesen képesek boldogulni az életben, beszélni ugyan nem tudnak, de telepatikusan minden élőlénnyel – a növényeket és rovarokat leszámítva – képesek felvenni a kapcsolatot. A legtöbb kígyóval ellentétben ők képesek látni és hallani, noha nagyon átlagos szinten, ám szaglásuk igen kifinomult... noha nyelvükkel teszik ezt meg, ezért sziszegnek folyamatosan, hogy képesek legyenek megérezni a legapróbb élőlényt is, amelyik véletlenül éppen mellettük próbálna elosonni. Általában szórakozásképpen más lényeket ugrasztanak egymásnak, így nem egyszer hipnotizálnak meg, a sivatagi lakóhelyükön, a Mennyei Szultánság kevésbé elkötelezett híveit is, hogy szolgálják őket, vagy éppen mészároljanak le egy keresztény családot, akik a Szultánságba érkeznek. Mint mondtam, képesek alakot váltani, noha nem minden élőlény alakját képesek felvenni, csupán az emberekét, noha azt tökéletesen tudják utánozni, még képesek visszafogni sziszegésüket is, csakhogy átalakulásuk tökéletes legyen, legtöbbször világvándor mágusnak álcáját szeretik felvenni, mert általában így férhetnek a legközelebb a népekhez, noha továbbra sem képesek beszélni, viszont minden más erejüket, mint ahogy a telepatikusat is, képesek használni, így csupán annyit hazudnak, hogy némán születtek. Szaporodásuk hasonló a kígyóékhoz, noha kevésbé veszélyesebb egymásra nézve, a megtermékenyített nőstény egy éven keresztül hordja petéiben a lágy héjú tojásban lévő gyermekeit, aközben folyamatosan zabál, ha már volt a falus téma, akkor heti szinten tripla annyi élelemre van szüksége, mint máskor. Az egy év letelte után keres magának egy biztonságos helyet, ahol világra hozhatja gyermekeit, amik majdhogynem szüleik kisebb változataikként bújnak ki anyjuk nemi szervének rejtekéből. Egész pontosan a fiatal Szárnyas kígyók semmiben sem térnek el a felnőtt kígyófajtáktól. Ilyenkor nagyon sebezhetőek, sajnos igen veszélyes mivoltuk miatt a sivatagi emberek módszeresen irtják őket és minden egyéb kígyót, így kifejlesztettek egy módot, hogyan maradjanak életben. Az éjszaka leple alatt megközelítenek egy emberi áldozatot, majd ameddig az áldozatuk nem figyel, akkor elmetrükkel álomba ringatják kiszemeltjüket, aki amint fáradtan összerogy, módszeresen rátekerednek, majd lélekformát öltve becsúsznak a testébe, és felfalják áldozatuk lelkét, majd azután az üres testet elfoglalják maguknak. Negyven évig élnek ebben a testben, noha mivel idegen test, így könnyebben lebukhatnak, mivel igen furcsán képesek csak mozogni, valahogy úgy, mintha örökké be lennének rúgva, noha így képesek beszélni... éppen úgy, mint egy értelmileg korlátozott személy. A testben való időzésük miatt sajnos a gazdatest egyre jobban eldeformálódik. Először csak a fogai élesednek ki, majd a pupillája keskenyedik el, végül szarvai nőnek és a bőre felrepedezik... Amint eljött a megfelelő pillanat a Szárnyas kígyó csemete feloldja lélekformáját, és szó szerint szétrepeszti a már akkor száz méter körüli magasságával a „kölcsönvett” testet. A Szárnyas kígyó ilyenkor még nem rendelkezik szárnyakkal, ahhoz közel száz évre van szüksége, hogy kifejlődjenek, de mérgük, étvágyuk és fondorlatosságuk már megvan ahhoz, hogy boldoguljanak... azt a száz évet sokkalta könnyebben kibírják, mint azt a másik negyvenet az elbitorolt emberi testben. A Szárnyas Kígyók roppant sokáig élnek, egész pontosan a legöregebb példány kétezer-háromszázhét esztendős...