Nemezis kalandja

[Nemezis]

*Gnarog ugyan nem talált meg mindent, amit szeretett volna, de fát, illetve a szokásos kőfejszéhez igen, így nekiláthatott a ház csinosításának. A hónap alatt a ház háromnegyedével készült el, sokkal szebb és strapabíróbb volt, mint az előző, mivel ez már szép, rendezett alapokon nyugodott – nagyjából a hónap igen nagy részét ez tette ki, hogy elsajátítsd a ház építését -. A „belső énedet” viszont nem voltál képes előhívni, mivel még magad sem tudtad igazán, hogy mi is ez a lény, csupán tudtad, hogy benned van... de fizikai formába nem voltál képes megidézni. Ellenben varázslatok között képes lettél megidézni a tüzet, illetve annak irányítását is úgy ahogy meg tudtad egyszer tenni, ám ahhoz már nem voltál elég erős. Ezenkívül egy igen hasznos mágiát is megtanultál, méghozzá azt, hogy fizikai erőd megsokszorozd, ugyan, ez is csak egy rövid ideig történt meg, de ez alatt igen sokat haladtál a faház építésével. A kis farkas lassacskán felcseperedni látszott, már igencsak engedelmes jószággá vált, mondhatni mindig követett és harcolt az oldaladon, ha vadászni indultál. Egyelőre nem akadtál össze egy nagyobb ragadozóval sem, az a két warg is úgy tűnt, hogy csak a véletlen műve volt. Hosszú keresgélés után találtál agyagot, amiből némi evőeszközt gyúrtál és égettél ki, de vasat viszont nem találtál csak úgy elszórva... talán a hegyekben, de ahhoz kéne némi csákány, és ismeretség az adott szakmában. Nemezis ugyan különösen viselkedett, de bármikor a közelébe mentél, mindig másfajta érzelmi stílussal utasított el. Volt, hogy a képedbe nevetett és elröppent, ám néha morcosan, vagy életunt flegma magatartással lekoptatott... nem igazán akart beszélni veled, így a szövegedet sem mondhattad el neki, azonkívül nem is tudtál vele harcolni.
Ám egy nap végül sokáig elmaradt Nemezis, de nem akartál elmenni utána... talán azért sem, mert nem érezted azt a régi tüzet iránta. Pont azon a napon, mikor Nemezis elgyötörten, hatalmas szakadással a ruháján, illetve egy jókora kaszával a kezében érkezett meg, akkor ébredtél fel meditációs álmodból, amit abban a különös világban éltél meg, a szép, nagy obszidián kardoddal! Nemezis fáradtan rogyott le az egyik fa tövében, szaporán szedve a levegőt... ám hamarosan valami más hangok is hallatszottak az erdő irányából, ahonnan a lány érkezett. Emberi hangoknak tűntek, és úgy tűnt, igencsak sokan is vannak.*

[Gnarog Dougfral]

*Gnarog hallja a hangokat. Nemezis érkezésére nem reagál... Úgy csinál mintha Nemezis ott se lenne. Csak a füle után megy... Tehát az ember közelébe akar érkezni. A parasztokéba. A parasztok lépkedtek egyfolytában. De Gnarog is csak utána ment*
~ Kifégzem õket! ~
*Gnarog a parasztokhoz közelít... A kardjával támadásra készül. Ahogy ideje engedi, megpróbálja õket megkínozni úgy hogy Nemezis hallja, csak erõfitogtatásul. De ha nincs ideje kínzûsra, akkor gyors és fájdalommentes halállal ajándékozza a parasztokat. A kardjával fogja õket lemészárolni, az egyszer biztos. Az eddig gyilkolástól borzongó érzékeny emberbõl milyen hamar egy tömeggyilkos barbár lett, ugye?*
~ LE... KELL... ÕKET... MÉÉSZÁROOLNI!!! ~

[Nemezis]

*Gnarog indult, és kardját lengetve meg sem állt addig, míg a parasztok közelébe nem került... és akkor vadállatként cselekedett, nem is figyelve, hogy kit, vagy mit kaszabol, csak ölt, ám túl sokan voltak, még ha csak egyszerű földművesek is voltak mindössze. Hamarosan Gnarog-ot ellepte a népek áradata, mindegyik döfve belé vasvillát, vagy éppen sarlóval felvágták az ereit. „Hősi” halála után a parasztok mind ráköptek a harcos tetemére, majd párszor belerúgtak a felkoncolt tetembe, amit aztán ott is hagytak, had rohadjon addig, míg valami dögevő el nem viszi. Gnarog-tól persze nyomban el is vitték a kardját, ami egy ifjabb parasztfiú szorongatott.
- Végre, most már több lehetek, mint egyszerű földműves! - mondta álmodozva a fiú, miközben örömtelien lengette a kardot! Gnarog teteme mellett ott feküdt a kis farkas agyonvert döge is, gazdájához hasonlóan ostobán cselekedett, és most ő is megitta butaságának a levét.*

„A kezdeti csatazaj hamarosan már csak őrjöngő kiáltozásba fulladt, majd végül csak a feldühödött tömeg zsibongását hallottam, akik majdhogynem egy napja üldözhettek, úgymond fáradhatatlanul. Gnarog odalett, kicsit sajnáltam, mert emlékeztem azokra a napokra, mikor mindent megtett volna értem... ám azok a napok elmúltak, és most flegma, rideg arccal csóváltam a fejem. A tömeg hamarosan közeledni kezdett, hiszen sík terepen volt az egész, látták a házat. A kasza ott volt a kezemben, ám annyira fáradt voltam, és akkora túlerővel kellett volna szembenéznem, hogy a harc velük szemben egyenlő lett volna a halállal. Így nem tehettem mást, mint menteni a menthetőt. Az utóbbi időben próbált varázslatomra koncentráltam, amellyel tárgyakat tudok eltüntetni a „semmibe”, így legalább fegyvertelennek tűnhetek, jelenlegi helyzetemben pedig úgy nézhetek ki, mint egy gyámoltalan kislány... és ha úgy vesszük, az is voltam a tömeggel szemben. Olyan gyorsasággal vettem a levegőt, mintha eddig vízbe fojtottak volna, és két perc után vettek volna csak ki. Nagyon fáradtnak éreztem magamat, és már kezdtem feladni minden reményt, amikor már egyre hangosabban hallottam a földművesek trappolását. Nos, mindent, vagy semmit...”

*A feldühödött tömeg elérte a házat, és páran máris nyomultak be a félig kész otthon felé, míg a maradék tömeg ahhoz a fához gyülekeztek, ahol a lány feküdt, erőtlenül. A tömeg bambán nézte Nemezist, nem ilyennek képzelték el azt a démont, aki pár nappal ezelőtt megannyi társukat égette volna fel... Nemezis varázslata bevált, a kasza már a saját kis zsebdimenziójában volt, így csak a fegyvertelen, megtépázott kislány feküdt ott.
- Te, Stuart... nekem ez nem tűnik olyan vérszomjas démonnak, mint amit te beállítottál nekünk a faluban! - mondta az egyik nyakigláb paraszt, miközben tanácstalanul meredt a Stuart névre hallgató, reszkető öregemberre.
- De én mondom, LÁTTAM hogy ez a kis boszorka volt a tettes! Annyi mindenkit lemészárolt, én mondom, a sátán küldte! A SÁTÁN!
- Nyugalom papi, nem kell ennyire begőzölni... a tettessel már végeztünk, ezt a kislányt biztos valamelyik faluból rabolhatta el, majd ki tudja, hogy mit művelt vele. - mondta a nyakigláb alak, majd közelebb lépdelt Nemezishez, hogy jobban megnézze magának. A lány pedig, mint egy félős macska, egyre jobban összekuporodott, és várta, hogy mikor végeznek vele . De nem történt semmi ilyesmi, a nyakigláb alak átadta egyik közelében lévő társának a „fegyverét” és ölébe vette a kislányt.
- Sylvester, a küldetést elvégeztük! Megöltük az őrültet, aki a pár nappal ezelőtti mészárlást rendezte. Én hazaviszem a lányt, ott jó helye lesz, ameddig meg nem tudjuk, hogy honnan jött – mondta a férfi, ám néha a lányra tekintgetett, és egészen furcsa, baljóslatú arckifejezéssel. Olykor ujjai párszor végigsimították a lány testét, aki szótlanul tűrte mindezt, ám arcát folyamatosan rejtegette. A nyakigláb ember örömét és kaján mosolyát csupán Stuart rémüldöző kiáltása törte le, amire a nyakigláb férfi komoran válaszolt.
- Ja és Sylvester... a többiekkel kísérjétek el Stuart bácsit haza. Azóta igencsak... furcsa, mióta a mészárlás alatt elvesztette mind a három fiát. A többiek is hazamehetnek – kiáltotta hangosabban, amire a parasztok fellélegezve oszoltak szét, csupán heten maradtak ott, akik szintúgy ott laknak, ahol a nyakigláb férfi is. Így kilencen, Nemezissel együtt elindultak nyugat felé, ám folyamatosan kiáltozott Stuart mindenféle figyelmeztetést, hogy óvakodjanak a boszorkánytól.*

„Hát mégsem végeztek velem... nagyszerű! Ám ez a bolondtól a hideg is kirázott, és Entreri pedig jóformán fortyogott a dühtől, hogy valaki hozzám mer érni. Ha nem lettem volna ennyire kiszolgáltatott helyzetben, én sem hagytam volna mindezt, ám most nem tehettem semmit. Némán tűrtem, hogy fogdosson ez a férfi, de legalább addig is cipelt, míg összegyűjtöttem erőmet. Csupán nyolcan voltak, mikor már egy ideje nyugodtan sétálgattunk az erdőben. Megölték Gnarog-ot, ez biztos, legalábbis állításuk szerint. Innentől fogva semmi sem kötött ehhez a faházhoz, szabad lettem, mint a madár! Innentől fogva a magam útját járhatom, nem kell senkiért sem aggódnom... mégis üresnek éreztem magamat. Entreri most teljesen elnémult, egy szót sem szólt, miközben az idegen alak vitt engemet. Talán ő is ugyanolyan fáradt volt, mint én, vagy csak féltékeny volt, nem tudom. De egy biztos, amint elég erős leszek, és eljön a megfelelő alkalom, akkor lecsapok a parasztokra, és megyek, amerre a lábam visz! Csak türelmesnek kell lennem...”