Nemezis, Gnarog, Ildor kalandja

[Nemezis]

//Gnarog, teintettel arra, hogy minimum száz métert mászta karaktereink egy teljesen függőleges sziklameredélyen, illetve a kis farkas sincsen teljesen betanítva, tehát mocorgott volna, hátráltatta volna karaktered, arról nem is beszélve, hogy a csata során meghalt volna, így inkább ő is maradjon a cuccaiddal, amit hátrahagytál a mászás előtt, nyugi, egy ragadozómadár sem fogja megenni a farkast és senki sem vitte el //

*A Tekintélyes meglepődött Ildor-on, hogy mégsem megy el, pedig korábban békét és magányt akart... ám nem bánta mindezt. Meghatódott mosollyal kapta fel botját a földről, majd gyengéden Ildor vállára helyezte kezét, és mosolygott, akárcsak az első, pozitív találkozásuk alkalmával.
- Ahogy akarod... Tanítványom! - mondta és a tanítvány szót különösképp megnyomta, ám Ildor kérése kissé meghökkentette. Fejét ingatta, zavarában már mondta volna ellenérveit, de a férfi további válasza hallatán felsóhajtott, majd beleegyezően bólintott. Titokban előreküldött két harcosát, akik előrerepültek, és egy kerülővel elvonszolták a két holtat, talán látták az Utálatosak, de nem tettek ez ellen semmit. A temetés lezajlott, a Tekintélyes buzgón magyarázta a különféle procedúrákat... noha látta Ildor arcán a zavart, hogy ezeknek a szavaknak többségét még nem érti, de csak rámosolygott, és csak ennyit mondott.
- Ne félj... ha velünk maradni, megtanítani nyelvünk csínját-bínját! Amellett pár trükköt is, melyet csak én ismerni – ezzel együtt rákacsintott Ildor-ra, majd hagyta, hagyj beszéljen a hárpiákkal. Az új Úrnő, Mlitia, vagy legalábbis ezt a nevet harsogta a többi hárpia, ahogy elhaladt mellettük, nem válaszolt Ildor-nak, csak búsan tekintett rá. Friss volt még a seb, sok időbe telik, mire teljesen elfelejtik a rosszat és csak a pozitív dolgokra fognak emlékezni. Nem vették fel az ajándékot, csak hátat fordítottak, majd elkezdték a sérült falu újjáépítését, pár harcosok szétrebbent, hogy újratoborozzanak. Rengeteg teendő volt még nekik.

A Tekintélyes megértette Ildor-t... fajában szintúgy sokat jelentettek a társak, így máris két „őrző-védőt” jelölt ki, Bőrszemet és Éles szemet, akik vonakodva ugyan, de végül felnyalábolták Ildor-t és a navigálásával egyhamar ráakadt a férfi a két társára, akik a fennsík széléhez sétálgattak.*

„ - Gnarog, nem akarok többet Ildor-ról beszélni, és arról sem, hogy mennyire „szeretsz” - fakadtam ki dühösen, amikor Gnarog hosszú, számomra értelmetlen szövegelését hallgattam. Most nem bántam meg azt, amit mondtam, ahhoz túlságosan feldúlt voltam. Ezután némán sétáltam körülbelül ahhoz az orom felé, ahonnan érkeztünk.
- Emlékszel még, hogy hol dobtad le a cuccaidat?
Ám még mielőtt Gnarog válaszolt volna, Ildor hangját hallottam, a magasból. Kirázott a hideg, mikor a férfi hangját hallottam, a kósza, apró remény, hogy újra egy csapat leszünk, ő, Gnarog és én, nyomban fellobbant... de azon nyomban ki is aludt, mindörökre, mikor szövege további részét hallottam. Ismét elöntött a harag, kezem ökölbe szorult, ám a régi emlékek is a fejemben voltak és az érzés Ildor iránt, aminek nem tudtam az okát...
- Ha nem jössz velünk, akkor hagyj minket békén! Boldogíts másokat, akik vevők a gyáva árulókra! - kiáltottam eltorzult arccal, majd megszaporáztam a lépteimet, egyenesen a fennsík széléig, majd a szélétől elrugaszkodtam, és széttárt szárnyakkal ereszkedtem lefelé. Nem törődtem azzal, hogy Gnarog-ot is meg kéne várni, már semmi sem érdekelt, csak jussak le a hegyről! Próbáltam egy helyen maradni, a légáramlatokat meglovagolva és szívből reméltem, hogy nem csapódik neki a hegynek, vagy nem akadok bele lefelé ereszkedésemben egy fába. Nagyon bánatosan éreztem magamat, a szomorúság a szívembe markolt, azt a hideg érzést éreztem lelkemben, mint amikor elhagytak oly sokan. Soha senki sem ért meg engemet... soha! De lényegtelen. Éreztem, ahogy könnyezek, ahogy már nem tudom visszafojtani a bánatot. Szipogok, kezemmel törölgetem arcomról a forró könnyeket, illetve folyó orromat. Szívem legmélyén pedig a bosszúmat forralom, amit Ildor ellen készítek. A mai naptól fogva mindenki bűnhődni fog, aki elárul, vagy becsap és elhagy! Mindet saját kezűleg fogom kivéreztetni!”

---------------
Felszerelés: Kezdetleges bőrruha
aktív varázslatok: -

[Gnarog Dougfral]

*Gnarog úgyszintén feldúlt. Nemezis után válaszolt Ildornak*
-ILDOR! Menj a francba az idióta szövegeddel!
*Kiabáltam olyan mérgesen ahogyan csak tudtam. De ez a kiabálás nagyon mély hangúra, és "torzítottra", hörgésre emlékeztetõre sikerült.*
-A cuccaim lent vannak.
*Mondtam monoton. Ekkor megint egy fokkal gonoszabbnak érzem magam. Megint érzem mintha egy ICIPICIT a bõre világosulna és a hajam sötétednie. De lehet hogy csak képzelõdök. Már megint mintha valami démoni energiát éreznék magamban*
~ Nem! Nem vagyok semmilyen démon! Csak képzelõdik! ~
*Ekkor mintha valami savas izé Gnarog-ba csapódott volna... De lehet hogy Gnarognak a puszta semmiség fáj. Valami FIZIKAILAG nagyon fáj neki, de nem mutassa ki. Talán gondja van az egészségével? Vagy megint képzelõdik?*
~ Esküszöm, ha tuljutunk ezen, én megnémulok... ~
*Gnarog úgyis csak megy. Le fog menni. De hogyan?*
//AMIKOR ODA ÉR A HEGY ORROMÁHOZA//
-Na én lemászok...
*Mondja és kezd lefelé mászni... *

[Morthen Orden'Ath Ildor]

Az utazás jól sikerült, hiszen hamar beérték őket… de amivel megint találkoztak. Irracionális… egyszerűen felfoghatatlan Ildor számára, hogy lehetnek ennyire embertelenek. Meg sem tudják hallgatni őt… ráadásul mindig a harcról, halálról, ölésről beszélnek. Talán tényleg jobb lesz, ha otthagyja őket. Nem érdemes többet tenni értük, ha ők sem képesek megérteni… még meg sem hallgatják, de elvárják tőle, hogy mennyjen utánunk. Képtelenség…
Nemezis szavai már meg sem lepték… Gnarogé, pedig el sem jutott a füleihez…
- Nem vagyok áruló, hiszen nincs mit elárulni… - tette hozzá, mielőtt eltűnt volna Nemezis. – Lehet, hogy elsőnek én mentem el, de most ti menekültök előlem… - ordította utánuk, majd egyet legyintve tovább állt. Van neki fontosabb dolga is, mint ezzel foglalkozni.

Az ajándékot gyorsan a zsebébe csúsztatta, majd intett társainak, hogy útra kész.
Egy új jövő felé haladt, ami más lesz, mint az eddigi. Végre megismerheti a világot, az új barátait… feltételek nélkül. Azért zavarta ez a kis történet, de mit lehet tenni vele. Még meg sem hallgatták… esélyt sem adtak neki. Akkor meg minek lenne velük, ha nem is érdekli őket.
~ Furcsa szerzetek… mindegy. – végül lezárta a történetet és tovább pillantott a jelenben.

---

Felszerelés:
- bőrből készült kabát (bőrszíjjal és apróbb csontokkal)
- bőrnadrág (alatta, finom szövetből készített ágyékkötő)
- két jó állapotban lévő bőrkesztyű; nadrágja elülső részébe csúsztatva
- gyógyító talizmán
- Tekintélyestől kapott amulett (valószínűleg védelmet nyújt)

- fából készült rövidíj (egyszerű botíj; 500 méterig hatásos)
- egy kőkés (Gnarogtól, amivel bőröket, fadarabokat munkál)
- warg bőrből készített, erős táska (átkötve több erősebb bőrcsíkkal, úgymond hátizsákként)
- 32 nagy hárpia toll
- 2 nyílvessző
- félig kész bőrköpeny
- egy pár félig kész bőrcsizma
- néhány db gomba
- néhány db ismeretlen hatású növény
- warg fej, hiányzó agyarakkal
- wargból kisebb bőrdarabok és –csíkok, fogak, agyarak, nagyobb csontok
Varázslatok: - Szívósság

[Nemezis]

* Gnarog lassacskán, de végül le tudott ahhoz a kiszögelléshez lemászni, ahol már Nemezis – aki a kis farkas ugatása alapján betájolta azt, hogy merre lehet – várta. Lassacskán a férfi is leért, majd ahogy erre a hegyre feljöttek, úgy is mentek. Nemezis felnyalábolta a férfit, majd „lerepültek”. Jobban mondva Nemezis terhével együtt elrugaszkodott, majd mondhatni szabadesést hajtottak végre, de hogy lassítsák zuhanásukat, Nemezis többször is csapkodott a szárnyával, így simán tudtak „landolni”, majd még aznap visszagyalogoltak a szálláshoz.

Ildor a keselyűemberekhez visszatért, majd a Tekintélyes felnyalábolta őt egy másik társával, és a kis csapat, illetve a két zsákmányolt hullával együtt visszarepültek a faluhoz. A falusiak hatalmas örömmel fogadták, noha nem kevés szomorúság volt, hiszen az elhullottak fájó emléke mindenkiben ott volt. A keselyűemberek, miközben hatalmas tábortüzet gyújtottak a falu közepén, ezzel is megemlékezve az egész küzdelemről, folyamatosan beszéltek a csatákról, és Ildor hőstetteiről, illetve arról a két, különös alakról, akiket egyszerűen szörnyetegeknek neveztek... senki oldalán nem álltak, csak a gyilkolás miatt voltak ott. A Tekintélyes is végrehajtott egy ceremóniát, amellyel tanítvánnyá fogadta Ildor-t, így mondhatni ő is kiérdemelte a Tekintélyes nevet, noha még idő kell ahhoz, hogy ténylegesen annak is tartsák! Az ünnepély még tartott, de sokan visszatértek a fészkükhöz, hogy nyugovóra térjenek, csupán néhány fióka, és ifjabb keselyűember hallgatta tovább az egyre jobban kihunyó tűznél a nagy mesélőket...*

„Szóval ennyi... Ildor, mint barát, már nincs többé a számomra... de az űr, amit hátrahagyott, azt nem tudom, hogy mivel kéne betömnöm. Amint visszatértünk a szálláshoz, egy „magányra van szükségem” szöveggel elindultam az erdő rejtekébe. Igencsak lehűlt a levegő, illetve a baglyok huhogásából ítélve éjszaka lehetett, de annál jobb. Így legalább ha valami jön és meg akarna enni, akkor a harc ellene legalább elfeledteti a szomorúságot, amit érzek. Olyan emberek, akiket közel engedtem magamhoz, elvesztésük sokáig kísért, még ha Paul-t nem is kedveltem annyira, továbbra is nyomaszt az, hogy nincs velem, pedig igen sok idő telt el, amikor meghalt... vagy jobban mondva, meghaltunk. Százszor megbántam magamban, miközben visszafele jöttünk, amit Ildor fejéhez vágtam akkor, most gondolkodtam el igazán ahhoz, hogy mit is mondtam akkor, gyűlöletből. De legyen bármi is, megbocsátani sosem fogok neki... ezt nevezhetjük gyerekes konokságnak, vagy butaságnak, ám nem érdekel. Ilyen vagyok és kész, ezen változtatni nem lehet. Rövid, bolyongó sétám után lerogytam egy fa tövében, térdemet egészen a mellkasomig húztam fel, és átkaroltam őket, ahogy mindig is szoktam, ha szomorú, vagy éppen ideges voltam. Szótlanul hallgattam az erdő zajait, a neszeket... ám végig kísértettek a szavaim, amit Ildor-nak mondtam és persze azok is, amit a férfi mondott nekem. Szóval ezért... legalábbis amit elmondott, de így átgondolva, ki tudja, hogy mennyi mindent máshogy gondolt, mint Gnarog... vagy én. Ugyan már, mit áltatom magam? Nem vagyok más, csak egy gyilkos, aki maximum a kibelezés legkülönfélébb módszereihez ért... míg Ildor tanult ember, vagy legalábbis valami ahhoz hasonló. Sosem értettem az ilyesmit. Most érzem csak igazán, hogy milyen forrófejű és buta ember vagyok... vagy már nem is ember, hanem állat? Végül nem bírtam tovább, a bánat és a hiányérzet felülkerekedett rajtam. Sírtam, mint amikor leérkeztem... egyre érzékenyebbé válok, ezt már beláttam. De ettől függetlenül továbbra is magányos voltam, elárvult, akinek nincsenek is barátai...
- (Miért sírsz, Nemezis?) - kérdezte Névtelen, kinek most először talán nem gúnnyal vagy modortalansággal volt a szavában... hanem némi együttérzés.
- Semmi... közöd hozzá! - mordultam fel, ahogy a könnyeket töröltem ki a szememből, de a sírás csak nem múlt, továbbra is pityeregtem, hiába próbáltam elfojtani...
- (Tudod, hogy nekem mindenről mesélhetsz... tudod, hogy én mindig melletted vagyok!)
Szipogtam az este nagy magányos csöndjében, miközben Névtelen vigasztalt, és mintha tényleg itt állt volna mellettem, szinte éreztem, ahogy gyöngéden ráteszi a sírástól remegő testemre a kezét, vagy ahogy a fejemet simogatja. Lassan kezdtem megnyugodni, de továbbra is kirázott a hideg, a jeges érzés a szívemben harcolt a törődés melegségével. Valami oknál fogva hálás voltam Névtelennek, hogy itt volt velem. Szép lassan elkezdtem vele beszélni a dolgokról, míg ő helyeselt arra, amire én is, illetve hüledezett azon, amit szörnyűnek gondoltam.
- (Nos, ezért tartottam már a kezdetektől fogva, hogy ilyen ostobákat tarts barátnak, mint Ildor és ez a Gnarog!) - mondta egészen bölcsen Névtelen, majdhogynem átéreztem az ő haragját is, és ezen elmosolyodtam. - (Nocsak, hirtelen de jó kedvű lett itt valaki! Esetleg rajtam gúnyolódsz?)
- Nem, dehogyis... csak azon, hogy eddig mennyire hülye voltam. Végig neked kellett volna adnom igazat, és akkor nem is pocsékoltam volna az időmet mindenféle értelmetlen mentőakciókkal. Hogy is lehettem ennyire...
- (Ugyan... ez annyira az én hibám s, mint a tiéd. Túl erőszakos és megbízhatatlan voltam eddig, még egyszer sem találkoztunk, vagy beszélgettünk el igazán. De mondok valamit, aminek igazán örülnél! Nem is szükséges akár találkoznotok is azokkal a barmokkal... egyszerűen csinálj magadból még kettőt, tudod, ahogyan engem is sikerült a legutóbb külön testet biztosítani!)
- Hát... nem is tudom – mondtam elbizonytalanodva. Ugyan megígértem, hogy megteszem ezt, ám amikor eljött az igazság pillanata, akkor már féltem megtenni. Féltem attól, hogy Névtelen erőszakos lesz, és molesztálni fog, ahogy a legutóbb is. Már vártam, hogy Névtelen kifakadjon... de nem tette.
- (Hát jó, csak felvettettem... mondjuk kicsit fáj azaz érzés, hogy én mindig csak adtam és adtam neked... ám ha én vagyok az, aki kér, akkor azon nyomban jön az elutasítás... pedig csak jót akarod neked... éppúgy, mint eddig is. Vagy ugyanolyan bután akarod akkor is érezni magadat, mint ahogy azt most is teszed?)
Furcsa... egyre furcsább ez az egész. Nem találtam szavakat Névtelen viselkedésére. Teljesen másmilyen volt. Talán mégiscsak jobb személy, mint amilyennek én eddig gondoltam?
- Rendben... megteszem. - mondtam elhatározottan, Névtelent elöntötte az öröm. Annyira jó érzés volt érezni a jókedvét, hogy én is mosollyal az arcomon hozzátette: - Különben is... kíváncsi vagyok arra, hogy mi újat tudsz te nekem még mutatni!
Névtelen ezen jót derült, én pedig gyűjtöttem az energiákat arra, hogy megidézhessem őt, és még magamból egyet. Éreztem, ahogy az energiák magabiztosabban áramlottak testemben, készülve arra, hogy ismét előhívjam magamból Névtelent, testet adva neki, és egyben egy kisebb darabnak is magamból, aki a másik hasonmásom lesz. Ha Névtelennel akarok maradni, és nem akarom, hogy Gnarog gyanakodjon, ezért vissza is kell küldenem egy dublőrt... aki majd eljátssza azt, hogy én vagyok, és addig is nyugton lehetek.”

---------
Felszerelés: Kezdetleges bőrruha
aktív varázslatok: - //egyelőre//

// Megjegyzés: Most akkor skacok lesz egy kis ugrás, egész pontosan egy hónap. Most jöhet némi beütemezés, részletes leírás, hogy azon az egy hónapon ki, mit csinál. Érdemes mindent jól meggondolni, mert ezután egy hosszú, elnyújtott kaland veszi kezdetét. Egyelőre nem akarom szétválasztani a mesélést, hiszen időben és térben egy helyen vagyunk - ha minden a tervek szerint megy, leszünk is -. Ha persze ezzel gond lesz, akkor majd átteszem egy másik helyre.//

[Gnarog Dougfral]

*Gnarog mostanában nem beszél Nemezishez. Ha Nemezis szól hozzá akkor Gnarog a hagyományos "Most nem érek rá" és "Most nincs hozzá kedvem" szöveggel jön Nemezishez. Vadászik, de csak jómaga, és a kis farkas esznek. Ha minden jól megy, akkor sok élelmet fog találni, és ha szerencsés akkor vasat és agyagot is, amibõl ezközöket csinál. De persze nem az ezközgyûjtésre, sem a vadászatra nem koncentrál. Fõként különleges képességeinek fejlesztésére koncentrál. És hogy megidézze a belsõ énjét. Na meg arra, hogy képes legyen olyat csinálni, amire a démonok képesek. Ha gyanús viselkedést észlel Nemezisnél, akkor valószínû hogy kihívja párbajra csak a "testmozgás kedvéért", meg hogy "kell egy kis testmozgás, na meg persze edzeni is kellene" okokból. Ha a párbajt elveszítõ, akkor szégyenében... inkább hagyjuk... de ha megnyeri a párbajt akkor végre felfedezi Nemezis gyengéit. Ha Gnarog tudja teljesíteni "feladatait", és jut mellette idõre más dolgokra is, akkor megpróbál erõsebb fegyvert is készíteni, de ez is mellékes. Zenélni nincs sok kedve. Ha valahogy mégis Nemezis rávenné Gnarog-t hogy végre beszéljen vele, akkor Gnarog kicsit feldúlt lenne, és nem beszélne olyan kedvesen mint régen. Amikor Nemezissel beszél akkor mondja neki "Nemezis, te hogy bízol meg egy ilyen hidegvérû gyilkosban mint bennem??? Én 4-5 tagos családokat mészároltam le röhögve és lelkiismeret furdalás nélkül, te meg ártatlan vagy..."

De ha minden jól megy, akkor nem fog semmi különös történni.

A hónap minden napján fog menni vadászni, és fog menni "felfedezõ útra"...

Keresni fog alkalmas fákat, amiket ki fog fágni, és házat épít belõle. Persze csak ha talál alkalams fát, és ki nem csorbul közben a fejszéje... az építés közbeni lehetséges balesetekrõl nem is beszélve.

Keresni fog vasércet, hogy azt megolvassza a fújtatóval, így készítsen belõle páncélt és kardot, de ahhoz víz is kell, na meg persze egy kalapács, amit egy kõbaltához hasonló tárgyal fog helyettesíteni.

Nehéz így az élet...
Tisztára mint Robinson Crusoe.

A hónap végén összeszámolja hogy mije van. Ha minden jól mey, akkor a hónap végén lesz kenyere, köszörûköve, rendes háza, agyadedénye, evõezközök, és ha szerencsés, akkor a hónap végén páncélja és kardja is lesz. Persze a jövõ zenéje...

De ha egy kardot elkészít sikeresen, akkor azt kedvesen Nemezisnek adaj ajándékba.

A hónap végén remélhetõleg egy új kor fog eljönni Gnarog életében.*

[Morthen Orden'Ath Ildor]

A visszatérés a faluba igen különleges esemény volt. Nem csak Ildor számára, hanem az egész népnek is. Egy igen különleges történet ez, amit még maga Morthen sem értett igazán. Annyira más volt, mint minden más, amit csak megtapasztalt eddigi rövid életében. Egy új világ, új történelemmel… ezt még meg kell ismernie. Előre tudta magában, hogy ez még csak a kezdet. Igencsak hosszú út áll még előtte, és minden egyes részletét ki akarja élvezni. Mióta itt van, most érezte elsőnek, hogy bármire képes. Most pihenésre, és gyakorlásra van szüksége. Nem túl jó érzés, egy ilyen kegyetlen világban semmilyen fegyverekkel útra kelni. Ráadásul még sokat tanulhat a keselyűktől… és talán ő is mutathat nekik néhány apróságot.

Az estét igen csendesen töltötte el Ildor. Nem figyelt túlzottan a történetekre, bár sok új szót fedezett fel. Legtöbbször a hullákat nézte, és próbált rájönni mi is legyen holnap. Valamilyen szinten nyomasztotta az érzés. Nem alakul úgy semmi, mint ahogyan eltervezte… de nem feltétlenül a rossz irányba halad a történet.
A jelleme eddig sem volt gonosz, a szó rossz értelmében. Nem volt számító, és nem használt ki senkit sem… de valami megváltozott. Az ő jelleme is képlékeny volt. Aki igen jól ismeri a történelmet, már pedig ilyen volt Morthen is, tudja, a legjobb út a megalkuvás. Legalábbis, ha mindenki ezt látja. Nem mondhatni a természetéről, hogy fordulatot vett. Inkább alkalmazkodott az új világhoz. Most már átlátta. Neki nem kell megmentenie mindenkit, főleg, ha azt nem is akarják tőle. Neki saját életét kell alakítania. Ha kell, akkor harcok és háborúk árán, ha kell, akkor diplomatikusan, intrikusan. Hiszen nem azért érkezett erre a világra, hogy itt is elvesszen. Ezt a sámán is megmondta neki. Ő nagyobb dolgokra hivatott. Talán nem most azonnal, de idővel minden jóslat beteljesül.
Elsőnek eszébe jutott, hogy fel kéne boncolnia a testeket. Nagyon kíváncsi volt, hogy mi is ez a faj. Nem igazán értett hozzá, viszont a vadállatokat egészen jól fel tudja dolgozni. Talán ezzel sem lesz baj. Egy gyors listát készített arról, hogy mire lesz szüksége holnap.

Az éjszaka azon részét, amit a többiek, vagyis legtöbbjük alvással töltött, ő egy könyv készítését vette fejébe. Egy egyszerű bőrkönyv… elkészítése sem nehéz. Egyszerűen, a sok megmaradt bőrből nagyobb, kb. egy alkarnyi hosszúságú és szélességű darabokat vágott ki. A felesleges darabokból csíkokat aprított, amivel össze is tudta fogni a kezdeményt. Így egy rövidke 5 lapból álló, fedél nélküli könyvkezdeményt kapott. ~ A célnak megfelel. – gondolta magában. A többit majd holnap elkészíti.
Sokáig nem tartott ez a feladat, így neki állhatott a warg fej lecsupaszításához. Ezzel már reggelig meg is volt. A napfelkeltét rövid meditációval várta.

Az elkövetkező napot majdnem egészében a Tekintélyessel töltötte. Felkészültek a beavatási ceremóniára. Arra az eseményre, ami a mai naptó többé teszi őt. Úgy érezte magát ebben a helyzetben, mint egy kitüntetésre váró katona. Mint minden emberi lény, ő is szerette a tiszteletet, a rangokat. Mégis csak jobban hangzik az, hogy ő különb másoknál. Nem olyan, aki már a probléma gondolatára is rosszul lesz. Egy igazi kalandor…
Magából az eseményből nem sokat értett, de mindent alaposan megfigyelt. Lehet, hogy most nem értette meg teljes egészében, de biztosan egyszer összeáll majd a kép. Mindig is áldásnak vette a különleges képességeit. Most nem a belső, éltető energiáira gondolok, hanem ami már az élete elejétől megvan. Néhány téren sokkalta fejlettebb volt az átlagosoknál. Az agya képes volt ezernyi információt befogadni, mintha csak egy videokamera, diktafon vagy fényképezőgép lett volna. Ha jól tudom, ezt hívják fénykép memóriának, vagy valami hasonlónak – nem is ez a lényeg.

A megtisztelő beavatás után már majdnem teljes tagúnak fogadták be. Bár mindenki tudja, hogy ez sosem fog bekövetkezni. Mégiscsak egy idegen, aki egyik nap feltűnt, és minden bizonnyal egyszer csak úgy el is fog tűnni.
Több beszélgetésbe is belebonyolódtak mesterével, de a téma mindig hasonló volt. Érezte magán a nyomást Ildor. Kivehetővé vált a napok alatt, hogy őt egy megmentőnek, egy új vezetőnek vagy legalább egy nagy harcosnak vélik. Azonban ez egyáltalán nem rémisztette meg a fiatal szellemet… inkább még jobban feltüzelte. Hirtelen még a tudásszomja is megnőtt. Mindent, de tényleg mindent meg akart ismerni és tanulni. Még azon is elgondolkodott, hogy összeszedettebb időrendben fog élni. Nem kevés téren kell még fejlődni, főket harci téren… soha többé nem akart alulmaradni senkivel szemben. Nincs rosszabb, mint legyőzöttként végig figyelni a győztes ünnepét… hidd el, ennél nincs rosszabb.

A ceremónia és a beszélgetés után keresésre indultak, amire kiharcolta Ildor is a részvételt. Tengtek benne az energiák, így minden ehhez hasonló útban benne akart lenni… na meg szüksége volt néhány apróságra is. Csak frissíteni akarta a tudását; még mindig frusztrálta, hogy nem tudja pontosan beazonosítani a növényeket. Még az elmegy, ha a nevét nem tudja – majd ad másikat -, de hogy a hatásukat sem. ~ Ezen gyorsan változtatni kell. – vetette fel magának.
Régen még mikor iskolában tanulta a történelmet (egyik) kedvenc témájává vált a mumifikálás. Elsőnek lenyűgözte az, ahogyan az egyiptomiak előkészítették a holttestet, majd végig követte a történelmen a tudományág fejlődését. Erről eszébe is jutott néhány összetevő, amire szüksége lesz a hárpiák megvizsgálásánál. Ezeket, majd fokozottan fogja keresni.
Miközben kereste a különböző növényeket - és nem mellesleg egy-két különlegeset is talált, ezeket be is gyűjtötte -, néhány tetemre bukkantak a közelben. Négy kecske - vagy ahhoz nagyon hasonló teremtmény - feküdt egy tavacska közelében. Nagyon is jó állapotban, egy erdő szélénél, ami egészen furcsa volt. Semmilyen jel nem utalt arra, hogy bárki is bántalmazta őket. Az egyetlen rejtélyes az egészben az volt, hogy több kifelé vezető nyom is felfedezhető a közelükben. Mintha egy tucat tetem feküdt volna itt, és csak ezt a négyet hagyták volna hátra. Igen friss nyomoknak tűntek, talán egy-két órásnak, így sokat nem vártak ott. Még az kellett, hogy vadászokba vagy egzotikus vadállatokba fussanak. Ildor tanácsára felkapták a négy tetemet, és elszállították a faluhoz. Mielőtt még visszatértek volna, egy gondolattól vezérelve vízmintát vett. A Tisztánlátó arra gondolt, talán a vizet mérgezték meg…

Otthon belekezdett az első felboncolásába Ildor. Csekély orvosi tudása miatt nem tudta pontosan meghatározni mi is lehetett a halál oka, de néhány apróság arra utalt, hogy megfulladtak. Például a gégéjük elzáródott. Biztosan nem a vízbe fulladtak, hiszen egy csepp sem volt a tüdejükben – már, ahogyan ezt meg tudta állapítani. Arra gondolt végül, hogy valószínűleg egy nagy erejű mágia hatott rájuk. Ezt megerősítette az az érzése is, amit még a tetthelyen tapasztalt. Egyelőre, még messzemenő következtetéseket nem vont le, de mind a négy jószágot lecsupaszította. Azt a néhány csontot, és rengeteg ép bőrdarabot még sok mindenre használhatja.
A húsokat egy kijelölt helyre gyűjtötték, ahol majd a keselyűknek is ehető állapotba kerülnek.

A nap további részében vörös követ aprított fel, hogy a vízzel összekeverve kezdetleges tintát kapjon. Mikor végzett ezzel a nem túl bonyolult feladattal, nekilátott a hárpiák boncolásának. Alapos akart lenni, így minden apróságot feljegyzett a kis könyvébe.
Elsőnek a nővel kezdte. Elsősorban a kezekkel, hisz már elsőre jól látszott, hogy a kőkés nem fog kitartani, ráadásul nem is túl éles. Megpróbált üggyel, bajjal hozzájutni a karmokhoz, amit majd fel is tud használni. Miután ezeket kiszabadította, be is jött az előrelátása. A kés már annyira csorba volt, hogy félre is rakta. Viszont a karmok… eléggé élesek és kemények voltak. Meg is lepték vele az ideiglenes „boncmestert” ezzel. Nagyon jó hasznát fogja még venni ennek, ez biztos.
Ezután gyorsan haladt tovább, felülről lefelé. A mellkas volt a következő, majd a lábak, végül a hát. A hát és szárnyak voltak a legizgalmasabb rész. A többi átlagos, emberi testnek tűnt, már amennyit Morthen értett ehhez. Lassan haladt, és minden egyes finomságot feljegyzett. Szeretett volna rájönni, hogyan kapcsolódik egy majdnem emberi testhez, egy pár szárny. Alaposan letisztította a gerincoszlopot, és sikerült egyben kivennie a szárnyakat is. Nagyon különleges és tanulságos esemény volt. Most egy lépéssel közelebb került a világ megismeréséhez… legalábbis ezt érezte.
A női testet teljesen felboncolta. Egyedül csak a szárnyait hagyta épen. A többit alkotó elemekig szétszedte. A tudáson kívül, így csak néhány karomhoz, és egy pár szárnyhoz jutott. A megmaradt részeket gondosan elásta a falu közelében. Nem akarta, hogy bárki is hozzájuk jusson.
Igazából nem esett rosszul neki az eset - bár egy holttestet gyakorlatilag meggyalázott -, hisz csak a tudás oltárán áldozott.

A biztonságos tárolás kedvéért megpróbálkozott a mumifikálással, hiszen volt neki egy ép férfi teste és egy ép szárnya, még a gerincoszloppal. Nem szerette volna elveszíteni őket. Volt néhány groteszk ötlete velük, de ahhoz még túl gyenge, és még tudásra van szüksége. Csak az előrelátás miatt teszi, és persze tudni akarja, meddig mehet el… mit tudhat még.
Nem igazán volt biztos benne, mivel kezdjen, de volt néhány receptje. Végül kettőre csökkentette a lehetőséget… pontosabban két kotyvalékra (erre volt elegendő növénye). A lényeg mindkettőnél egy volt. Ezekkel fel kell többé-kevésbé tölteni az ereket, illetve alaposan be kell kenni a megmentendő területet.
A testet elkészítette kivéreztetéssel, majd megpróbálta feltölteni a testet. Igen sokat szenvedett vele, ráadásul éppen elegendő volt az anyag. A másikból sokkalta több jutott a szárnyra, és még maradt is belőle.

A délutánt eltöltötte a húsok feldolgozásával és egyéb teendőivel. Az este a Tekintélyes bölcs tanításával telt el. Ildor, a várakozási ellenére lassan haladt. Már most mindent akart tudni, ezért is hallhatta sokszor… Még sokat kell tanulnod… majd, ha ezeket mind tudod. Néha az is eszébe jutott, hogy ez hasonló, mint a sámánnal. Sokat gondolt régi mesterére, de még mindig nem tudta mi is történt valójában. Talán egyszer vele is találkozik, és ezt személyesen megkérdezheti? A választ nem tudni, de reménykedett benne, hogy egyszer találkozhat vele, és megköszönheti mind azt a sok tudást, amit kapott tőle.
Másnap arra tért vissza a kijelölt helyére, hogy a bebalzsamozott test, rohadásnak indult. Bosszankodva mérte végig az állapotát. A férfi test lábai és mellkasa teljesen szétmállottak, de még a szárnyai és keze megmenthetőnek látszottak. Szerencséjére a másik kotyvalék bevált, hisz a másik szárny ép maradt. Gyorsan megfogta a maradékot, és elkészítette a férfi kezeit és szárnyát is. A többit gyorsan eltemette, hogy ne bűzölögjenek ott. Bízott benne, hogy most már kibírják az idő múlását.
Adott egy hónapot magának. Ez alatt biztosan kiderül, hogy mire jutott, érdemes-e itt maradni. Addig is, foglalkozik a testekkel, a környezetében fellelhető növényekkel és állatokkal, és saját maga fejlesztésével. Előre ki is talált egy napi rendet, amit többé-kevésbé be is fog tartani.

Hajnalban egy órát tölt a feltöltődéssel, vagyis a meditálással és regenerációval. Ez után két órát tölt a Tekintélyessel. Az elkövetkező órákban, ami általában egy és kettő közé esett, a pusztakezes harcát fejlesztette. A gyakorlatokhoz megpróbált segítséget, társakat felkérni, de többnyire egyedül gyakorolt. Ez többnyire saját technikák kifejlesztésével telt, hisz igazából nem értett hozzá. Nagyjából öt órát töltött a harcosok társaságában. Ez idő alatt a megpróbálta feltérképezni a környezetüket, rengeteg növényt, illetve alapanyagot gyűjtött be (többnyire rengeteg fadarabot), néha még vizet is hozott magával. Még ide vette az álatok feldolgozását is, hiszen minden kis bőrdarabot, felhasználható csontdarabot meg akart menteni… jól jöhetnek még. Ezután visszatért a Tekintélyes körébe és még három órát töltött vele. A maradék öt órát különböző tárgyak készítésével, előkészítésével töltött. Rengeteg apróságba belefogott, még a növények vizsgálataiba is (főzeteket, porokat, teákat, kenőcsöket készített… próbálkozott mindennek, ami csak eszébe jutott). A megmaradt két órát, a belsőenergiák megismerésével töltötte el. Ha még jutott egy kevéske ideje a meditáció előtt, azt a csillagok vizsgálatával töltötte. Egy nagyobb kőlapra felvéste az égboltot, és saját kénye kedvére csillagképeket alkotott belőlük. Az így felhalmozott tudást mindig a könyvébe véste (amit folyamatosan bővítenie kellett). Még egy térkép elkészítésébe is belekezdett, bár ezzel igen meggyűlt a baja. Többször javítgatta, kiegészített, átírta, de végül csak haladt vele.

Öt napig nem is tört meg ez a napirend. Jól haladt a tanulással, már magától is tudott gyógyító talizmánt készíteni. A gyűjtögetés is sikerült. A kis kialakított helye, már tele volt szárított, és betelepített növényekkel – mint valami növényesnél. A kikészített bőrdarabok tucatjaival feküdtek mindenhol, a csontokkal együtt. A begyűjtött fadarabok miatt, pedig alig fért el. Majdnem hét tucat növényt sikerült beazonosítania (a legtöbb ehető, de van, ami különlegesebb). A környéket teljesen egészében bejárták. Igen gyümölcsöző időszaknak tűnt. Sikerült a mozaikokból összerakni a képet. Valamilyen csapat szállt meg a környező, északi erdőben – ezért is sikerült mindennap több érintetlen tetemet begyűjteni. Bár nem látta sohasem őket. Bizonyos volt, hogy legalább húszan vannak, és minimum két varázsló vagy varázshasználó is segítette őket. A keselyűk, Ildor és a Tekintélyes beszélgetései és tanácsai után, úgy vélték nem ismerkednek velük. Nem szeretnék, ha felismernék vagy megtalálnák őket. Egyelőre nem léptek fel támadóan, de ez megváltozhat még idővel.

A napok alatt kifejlesztett és elkészített néhány fegyvert és felszerelést. Többek között jobb minőségű ruhákat, két új íjat – egy rövidet és egy hosszút -, legalább egy- és hattucatnyi, kisebb-nagyobb táskát és szütyőt, illetve rengeteg egyszerű, fából készített nyílvesszőt. Fegyverként többféle tárgyat is kifejlesztett, próbálgatott.
Két rövidebb botot (úgy egy alkarnyi hosszúságú /ezt el is nevezte ikr egységnek/)
Két tonfát (ami hasonló a rövid botokhoz, de van a negyedüknél egy merőlegesen kiálló fogókar… különleges egy harci eszköz, hisz nem csak támadásra, de védekezésre is jól használható)
Egy ostort (ami egy fél ikr hosszúságú fából, rátekert bőrből, és legalább három testhossznyi /vagyis ekr egységnyi/ bőrcsíkból állt)
Egy korbácsot (ami hasonló az ostorhoz, csak a bőrcsík 1 ekr hosszú, 10 darab van belőle, és a végeire fogakat erősített)

A napirendet ez után megváltoztatta, hogy többet tudjon gyakorolni új fegyvereivel is. A harcosokkal csak négy órát töltött és a dolgos öt óráját is lecsökkentette háromra. Az így nyert három órát Fegyveres harccal töltötte. Megtöltött bokszzsákhoz hasonló tárgyakat, homokkal és fűvel. Ezek igen jól használhatóak voltak, hiszen ezeket püfölte, ütötte, csapta, vágta és célozta meg íjával. Most valahogy úgy érezte, hogy szüksége lesz még a sokrétű harci tudásra. Szerette volna, ha mindegyiket jól, hatásosan tudja forgatni. Néha sikerült felkérnie egy-egy segítséget is, hogy legalább mozgó célpont vagy célpontok ellen is gyakorolhasson. Megfelelően haladt minden téren. A napok nem voltak pihentetőek, bár sokrétű feladatai és edzései miatt sosem unatkozott, de a meditáció után mindig frissen kelt.

Egy nap sem telt el az új napirendje alatt, amikor megkeresték, és felajánlották, hogy egy kis fészket készítenek neki. Elsőnek nem akarta Ildor elfogadni, de meggyőzték, hogy szüksége lesz egy nagyobb, privát térre. Belegyezett, és kijelölt egy helyet magának. A falu felett, ahonnan jól be lehetett látni az egészet, volt egy nagyobb beszögellés. Pontosabban egy kis barlang. Az elé tervezett magának a kis házikóját, amit még a keselyűk is össze tudtak állítani. Nem teljesen hasonlított a többi fészekre, de formás kis házikó lett. Még a belső teret, vagyis a kis barlangot is berendezte. Így már sokkal jobban elfért a rengeteg apróságával, ráadásul senkit sem zavart a folyamatos munkáival.
A kis kuckó három napig készült, és szinte minden egyes falusi segített. Megváltozott a falu hangulata. Sokan úgy hitték, hogy ez a bőséges időszak Ildor érkezésével jött. Áldásnak tekintették idejöttét, és szépen mindenki belenyugodott… csak Morthen nem. Nem bírta kiverni a fejéből a furcsa eseményeket, elhalálozásokat. Tudta, hogy nincs rendben valami, de nem mert még lépni. Nem volt helyzeti előnyben… még nem. Ráadásul róluk sem tudott semmit. Az érzékei azt súgták neki, hogy valami miatt pontosan ennek a hegynek jöttek ezek a furcsa utazók. Egyszerűen nem tudott rájönni mi is lehet ez a valami, de egyre erősebb energiákat érzett. Nem csak a jöttektől (bár így jól nyomon tudta követni őket), hanem valahonnan a barlangból is.

Nyugtalanságában egy feladatot tűzött ki magának. Egy sólymot szeretett volna befogni és megszelídíteni. Nagyon szerette ezeket a hasznos jószágokat, ráadásul még a régi életében is találkozott, néha még használ is ilyen állatokat. Abban biztos volt, hogy vannak a közelben, de találnia kellett egy fészket.
Tervei szerint elkészített egy csapdát, amit behelyezett a fészkébe, némi finom, friss hús társaságában. Majd ott megpróbálta befogni a madárkát. Meg is találta a fészket, amit keresett, de a csapda sosem akart beválni, úgy ahogy kigondolta. Sosem csukódott össze kellőképpen gyorsan, ezért legalább hússzor javított rajta. Már kezdte feladni a próbálkozásokat, amikor az egyik csodás napon, egy kis szerencsével ugyan, de befogott egyet. Élete egyik legnagyobb öröme volt, mikor este megpillantotta a példányt. Fiatal és erős volt. Valamivel nagyobb és szeszélyesebb, mint a legtöbb fajtársa. Szinte már illett Idorhoz, viszont azt lőre tudta, hogy sok gondja lesz még vele.
Újból megváltoztatni kényszerült a rendet. Elvett egy órát a pusztakezes gyakorlataiból, és ez idő alatt tanítgatta madarát. Nagyon nehéznek bizonyult a betanítása, rendesen meggyűlt a baja Ildornak vele. Pár nap alatt, csupán addig jutott el vele, hogy már nem ficánkolt a kezében, és már szemfedőre sem volt szükség. Még kellett öt nap, mire már nem kellett magához kötöznie. Szerencséjére elfogadta őt a madárka, talán a fiatalságából fakadóan, így nem szökött el tőle. Bár még semmilyen feladatott nem tudott ellátni, csupán magának vadászgatott, mikor nem kapott ételt, de idővel biztosan jó társa lesz a kalandozónak (még neki is szoknia kell a helyzetet).

A napok csak úgy repültek egymás után. Nem is hiába, hiszen ennyi teendő mellett el is szalad az idő. Egy világot nehéz felfedezni, még ha az ennyire is hasonlít az Alsó Síkra. Bármennyire furcsa ez az életmód, egyre jobban megszerette Morthen. Még mindig sokat gondolt régi életére, de ezek az emlékképek egyre halványabbak voltak. Egy teljesen új képet kapott a mindenségről. Sosem képzelte volna el, hogy halála után újjászületik. Mondhatni a halál csak a kezdet. Felmerült benne az a kérdés is, hogy mi lesz vele, ha itt is meghal. Talán végleg felkerül a menybe, vagy egy újabb világ vár rá. A racionalitás határait már rég áttörte, de ez a kérdés igenis foglalkoztatta. Végül azonban mindig visszatért teendőihez, és tovább folytatta a napot.

Egyre kevesebbet foglalkozott a felszerelések készítésével, hiszen már majdnem mindene megvolt. Csak azért dolgozott tovább, hogy még jobban fejlessze a képességeit. A fejében egyre furcsább ötletek jöttek. Az egyik legjobb gyakorlat a fafaragás fejlesztésére az aprólékos munka. Most már lehetővé vált számára, hogy a karmokkal finomabban is megformálhassa az anyagokat. Szobrokat készített belőle, olyanokat, amik körülbelül egy kézfejnyi nagyságúak. Megformált belőle mindenféle állatot és mozgó lényt, amit csak látott. Pár nap múlva már azon vette észre magát, hogy több tucat ilyen kis szobor figyeli őt a rejtekhelyén.
Ezen kívül még készített csontból maszkokat is. Lenyűgöző, hogy a csontot milyen szépen lehet kifaragni. Nem olyan, mint a fa… egy teljesen más világot ad a művésznek. Rájött, hogy a csontokban ezernyi lehetőség van. Például megformált a megfelelőekből kürtöt, furulyát, különböző díszeket és még egy pipát is összehozott az egyik napon. Érezte magában azt a művészi hajlamot, ami nem hagyta nyugodni. Már ezernyi meg egy dolgot alkotott, és még mindig nem hagyta abba.
Szabad idejében, amikor nem művészként gondolkodott, akkor fakardokat készített, amivel tudta gyakorolni a kard használatát is. Elsőnek egy bokkent faragott ki, nagy gondossággal, majd továbbfejlesztve technikáját elkészítette a suburito változatát is. Ezeknek a tradicionális, keleti, fa gyakorlókardok jó hasznát vette. Megpróbálta lekezelni is őket, hogy még ellenállóbbak legyenek. Két fatokot is kialakított nekik.
Így már legalább egy tucatnyi, ha nem több harcművészetet tudott gyakorolni, speciális és egyedi fegyvereivel. Csak a hosszbot hiányzott a fegyvertárából, amit most létre tud hozni. Ami késik az nem múlik. Tartja a mondás, és milyen igaza van. Végül gyakorlásképpen, hisz szüksége lesz egyébként is egy botra, előállított egyet.
Mikor már tényleg mindene megvolt, nekilátott az egyedi mágikus botjának. Tervei alapján, olyan magas lesz az egész, mint ő, és a tetején egy nagyobb, kifaragott koponya fog díszelegni.

A bokken	A suburito

Ildor mágikus botja

[Morthen Orden'Ath Ildor]

A bottal már szinte teljesen készen volt – most is ezen munkálkodott -, mikor vihar közeledett. Egy szempillantás alatt, rettentően nagy zápor érkezett hozzájuk. Mint valami isteni csapás, úgy csapott a falu közepébe. Szétszéledt a falu, akárcsak egy hangyaboly. Azonban nem csak a vihar érkezett meg, hanem a föld is megmozdult. Az egész területet bejárta valami különleges erő. Úgy hatott végig többször is, mint a partot mosó hullámok. Ildor sem tudta hirtelen mit tegyen, még a botját is elejtette a kezéből. Kinézett a falura, és látni vélte a záporfüggöny mögött, hogy a Tekintélyes védelme alatt vannak. Sajnos ő maga nem tudott közéjük levergődni, így bizakodott benne, hogy nem lesz semmi bajuk. Ám neki is megvolt a maga problémája. Felfigyelt rá, hogy ezek a lökések, a saját barlangjának a falát is berepesztették. Magára erőltette a szívósságot, és remélte, hogy nem fog ráhullani otthona. A barlang hátsó fala megadni készült magát, ezért Morthennek is lépnie kellett. Egy terebélyes védőburkot próbált létrehozni maga körül, ami kitámasztotta volna a hátsó falat is. Elsőre nem sikerült, hisz több mázsát kellene megállítania. Másodikra sem akart létrejönni a varázslat. Csak akkor aktiválódott, mikor már pánikba esett használója. A hátsó részekről, ugyanis fej nagyságú darabok kezdtek leválni. Csak a belső energiáinak a kiterjesztése tudta megállítani.
A hosszú órák, amik alatt küzdött az elemekkel Ildor, igen kifárasztóak voltak. Nem is bírta ki a végéig… az egyik pillanatban még látta a kékellő gömböt maga előtt, de a másikban kimerülten rogyott össze.
Mikor a szeme kinyílt, már otthonát betöltötte valamilyen kék fény. Hátulról áramlott be hozzá a repedéseken át. Nem várt sokáig és hátra fáradt. Apró kis lyukakat fedezett fel a repedések között, amiken át, látott egy járatot. A járatban, pedig kristályszerű képződmények voltak, és ezek világítottak kéken.

Az életlen kőkéssel nekilátott lebontani azt a kis falat, ami közte és a járat között állt. Beletelt egy órába is, mire sikerült kialakítania a méretére alkalmas lyukat. Legalább tíz méter hosszú volt ez a folyosó, és bár nem volt benne túl sok kristály, de azok, annál értékesebbek voltak. Egyelőre még nem foglalkozott velük Ildor, inkább haladt. Sietségében elfelejtett bármiféle fegyvert is hozni magával. A folyosó egy boltívhez vezetett. A szemei egészen tágra nyíltak, amikor észrevette azt a föld alatt kialakított kis kuckót, amibe érkezett. Egy jól megtervezett szobába érkezett. Már régen elhagyatott volt, hiszen a székek és asztalok teljesen szétmállottak. Csupán csak néhány fáklya jelezte neki, hogy valaha élt itt valaki. Olyannyira izgatott lett, hogy visszarohant fegyvereiért. Magával hozta hosszúbotját és a suburitot. Felkészült minden lehetőségre. Felkapott egy nagyobb kristályt, amivel megvilágíthatta az előtte lévő utat, majd visszament a szobába. Most látta meg, hogy a szoba végében egy ajtó áll - vagyis ez csak a vége lehet, a kialakított épületnek. Nem esett nehézségére betörni a szétrohadt faajtót, és már másodpercek múlva látta maga előtt a folyosót. Hosszan nyúlt tőle jobbra is és ballra is. Jobbra haladva több szobába is sikerült bepillantania, de ott sem látott többet, mint itt. Úgy tűnt, mintha kísértetváros lenne ez a hely, vagy kifosztották volna. Végül egy csigalépcsőhöz jutott el. Elsőnek vonakodva pillantott le és fel, de mégiscsak elindult felfelé. Nagyjából egy szintet haladhatott, mikor véget ért a lépcsősor. Egy terebélyes vasajtó állt előtte. Rejtélyes írásokat fedezett fel rajta. Jól észrevehető volt, hogy nem egy ember próbálta betörni a kaput sikertelenül. Fej méretű horpadásuk és lyukak éktelenkedtek a gyönyörű kovácsoltvason.

Ildor keze hozzásimult a hideg vashoz és nekirugaszkodott. Nem volt túl könnyű, de túl nehéz sem a belökése, hiszen a zárak már teljesen szétrozsdásodtak. Nem tudta eldönteni, hogy mióta állhatott itt ez a szerkezet, de az biztos, hogy nem tegnap volt már, mikor kinyitották. Az ajtó mögött egy nagyjából húszszor tíz méteres könyvtár állt. Igen könyvtár, hiszen könyvespolcok és azokon könyvek álltak. Elképzelni sem lehetett, hogy az idő múlását, hogyan bírták ki ezek, de láthatóan jó állapotban voltak. Ámulva járta végig a termet. Gyors fejszámolás után, nagyjából úgy saccolt, hogy négyszáz és ötszáz könyv lehet itt. A belmagasság csupán három méter körül lehetett, de még így is, ameddig a szem ellátott, addig roskadozó polcokat lehetett felfedezni. Csupán egy könyv volt, ami a padlón hevert. Ahogyan közeledett felé, úgy villantak be képek és hangok is neki. Elhaló ordításokat halott… fegyveres, arc nélküli katonák hatoltak be mindenfelé. Kifosztották az egész várost… a földalatti paradicsomot. Mikor feleszmélt a képekből, már a nyitott könyv oldalait bújta. Magukat olvastatták a sorok. Régen, mikor még régészként dolgozott sok ilyen régi könyvet olvasott, de sokkal különlegesebbek voltak ezek. A lapjai nem papírból, hanem valami finom fémszövetből álltak. A tintája, pedig valami különleges viaszhoz hasonló anyag. Azonban az írás volt a legkülönlegesebb, hiszen emberi nyelven íródott… de nem csak, hogy emberi, hanem Alsó Síkbeli nyelven.

Gyorsan végig is olvasta, amiből kiderült, hogy ez egy napló. Egy Harist Onzir nevű parancsnok írta. Arról mesél, hogy ezt az ősi törpe birodalmat megtámadták. Több ezren törtek be a hegység szívébe, és felemésztették a városok lakóit. Mindent elvittek, ami csak mozgatható volt. A király hamar elesett a harcokban, de még így is évekig folytatódott a vérengzés. A leírása szerint ezek a haramiák mágikus eredetű tárgyakat kerestek. Pontosan senki sem tudta mért jöttek, de úgy vélték, hogy a könyvtárban megtalálják a választ. Ezek szerint, viszont sosem jutottak be ide. Igazából a könyv vége nem fejeződött be… azon kívül, hogy az eleje egyszerű parancsnoki bejegyzésekből, a vége inkább búcsúból és figyelmeztetésből áll.

Mikor befejezte az olvasást, furcsa zajokra lett figyelmes. Koppanások zavarták meg az ősi csendet. Valahonnan az alsóbb szintekről érkezhetett, így jobbnak látta Ildor, ha lemegy megnézni mi is történt. A könyvet bezárta, és visszatolta a helyére. Fürgén, de óvatosan lopakodott lefelé. Öt szintet haladt lefelé, mire a hatodik érzékével belőtte a helyet. Most már biztos volt benne, hogy nincs egyedül. Ez lehet a legalsó szint, mert itt ért véget a lépcsősor. Lentről dohos, áporodott szag csapta meg, miközben vonult lefelé. Amikor letakarta a kristályt, még némi fényt is felfedezett. Valószínűleg fáklyával jöhettek ide. Éppen odaért volna, ahhoz az elágazódáshoz, ami mögött voltak a betolakodók, mikor egy csata zaját vélte felfedezni. Vas fegyverek csapódtak egymásnak, és erőteljes mágikus hullámok verődtek szét. Hirtelen Morthen elé egy teremtmény repült ki az elágazódásból. Elsőre azt hitte, hogy egy ember, hiszen két lábon állt, és a mozgása is hasonló volt. Viszont milyen világ is lenne ez, ha csak emberek élnének? Ezek a lények sem voltak azok. Óriáspatkányoknak néztek ki, és a kezükben kezdetleges vasfegyverek voltak. Undorító és bűzös egy népség, de ezen feleszmélni sem tudott, mikor rátört az egyik.

Most elsőnek örült annak, hogy sokat gyakorolt, így könnyűszerrel ki tudta védeni vágásait, a jól irányzott, széles botcsapásaival. Nem lehettek túl okosak, és harci tudásuk sem volt túl jó. Néhány ütésváltás után, le lehetett képezni miden mozdulatukat. Könnyűszerrel elgáncsolta egy lábsöpréssel ellenfelét. Nem érzett könyörületet iránta, így egy jól célzott fejütéssel ki is végezte. Azonban nem csak itt folyt a harc, hanem a folyosó másik végében is. Elhaló ordításokra lett figyelmes, mikor benézett a színtérre. Még öt ilyen patkány harcos és egy vezetőjük állt ott. Ők mindannyian egy keselyűszerű lényt álltak körbe. Úgy érezte, hogy rajta kívül csak a vezető és a keselyű tud mágiát használni. A csatát végignézve próbálta megtudni miről is szól az egész, de nem jött rá. Nem csak, hogy nem jött rá, viszont a vezetőjük, és két társuk rá törtek, mikor észrevettek. A kardot azonnal kirántotta a tokjából, míg a botot átvette a másik kezébe. Felkészült a harcra, bár túlerőben voltak ellene. A két harcos megpróbálta közrefogni, de a bottal és a fakarddal sikeresen tudta hárítani vágásaikat. Megpróbálkozott egyszer-egyszer visszavágni, de sosem sikerült. A bőrük túlzottan ellenálló volt ahhoz. A csata egyre élesebbnek tűnt, ráadásul sikeresen meg is sebezték néhányszor. Nem voltak mély sebek, ráadásul a szívósság is jó felfogta, de kezdett fáradni. Ráadásul a keselyű sem bírta sokáig, ahogyan látta innen.

Egy illúziót próbált teremteni maga elé, hogy legalább az egyiküket harcképtelenné tegye. Elsőre ez sem sikerült, így figyelmetlensége miatt a bal kezébe mélyen belevágtak. Most cseppet elborult az agya Ildornak. Azonnal visszavágott a suburitoval, amivel sikerült az egyiket lefegyvereznie, majd egy lábsöpréssel teremtett teret magának. Itt volt az ideje egy újabb próbálkozásnak. Másodikra már bejött, és egy halvány képet vetített ki magáról, a baloldala felé. Szerencséjére bejött a kis trükk, így alkalma nyílt egy jól megtervezett vágásra. Sikeresen ledöntötte a lábáról az egyiket, egy nyaki ütéssel. Az egyetlen problémája az volt, hogy bár eggyel kevesebb ellenfele volt most, viszont az összes többi elindult feléje. Ádáz csatának nézett elébe. Lihegve tekintett végig a közeledő hadra, és hirtelen kétség tört rá. Nézte a használhatatlan bal kezét, a földön fekvő botot és kristály, és persze a kezében lévő suburitot. Képtelennek látta, hogy nekiálljon fakarddal viaskodni a felfegyverzett vadakkal szemben. Utolsó mentsvárként egy új varázslaton törte a fejét. Hogyan tudna egyszerre végezni velük? A választ viszont nem találta meg. Egyre nagyobb ökörségek jutottak eszébe, hogy egy lávafolyamot indít, vagy egy hatalmas savfelhőt képez, de egyik sem volt túl impozáns ötlet. Végül úgy vélte, hogy elkábításukkal jár a legjobban. Arra gondolt, hogy belső energiáit összegyűjti, és amolyan álomvarázst vetít rájuk. Két térdre ereszkedett és behunyta a szemét. Megpróbált koncentrálni, hiszen, ha itt nem sikerül, akkor halott. Szinte már érezte a pengét a vállába csapódni, amikor halk puffanásokat fedezett fel. Mikor kinyitotta a szemét, már ott feküdtek előtte magatehetetlenül az ellenfelei.

Halkan megközelítette a keselyűt. Közelebbről már feltűnt neki, hogy valami torz teremtmény lehet. Egybeforrva volt két feje… egy emberi és egy keselyű, míg teste emberi – egy nőé – volt. Keze karmokban végződtek. Kékes vér áradt ki belőle. Úgy nézett ki, hogy halálán van, ezért úgy gondolta Ildor, hogy segít rajta. Az egyik talizmánt feléje tartotta, majd lassan összeforrtak sebei. Közben magát is meggyógyította.
- Ki vagy idegen? – hangzott elhaló hangon a teremtményből. Különös módon elsőnek a keselyűk nyelvén szólalt meg, de Morthen így is válaszolni tudott neki.
- Én Morthen Orden’Ath Ildor vagyok, de szólíts nyugodtan Ildornak. – szokásosan kezdte barátságos mondanivalóját.
Csodálkozó pillantásokat vetett rá a különös teremtmény, majd válaszolt, már emberi nyelven.
- Az én nevem, Alizadur. – próbált mosolyogni megmentőjére, de még nem sikerült.
- Mond meg nekem… Alizadur, hogy mért kerültél bajba.
- Ez hosszú történet, majd ha lesz időm, elmesélem az elejétől. – az utolsó szavak sóhajtással jöttek elő.
- Pihenj csak, Alizadur. Lesz még időnk beszélni.
Miközben még gyógyult, Morthen szétnézett a közelben. A másik folyosón észrevett még két holttestet. Azonban ők teljesen máshogy néztek ki. Fehér bőrük, és emberi testük volt. Finom szövetruhájuk még csak piszkosak is alig voltak (az egyiknek kék, a másiknak lila). Mindkettőnél két tőr, és egy furcsa nyelven íródott levél volt. Minden felszerelésüket és ruhájukat levette – majd betette a hátizsákba -, hogy megnézhesse őket. Hasonlóan haltak meg, mint azok az állatok, amiket már napok óta gyűjtögetnek. Különös egy véletlen…

Az elkövetkező egy órában Alizadur felkelt és elmesélte történetét. Állítása szerint, ő a külső világokból érkezett. Hasonlóan hozzám, ő is egy szellem, és nyers mágiával bír. Egy külső királyságból küldték, hogy a múlt után nyomozzon, így került el ide is. Ezt a részét a világnak a Semmi földjének nevezik. Itt semelyik királyságnak, hatalomnak nincs fennhatósága. Viszont ezt tartják a világ bölcsőjének. Állítólag itt egy ősi törpe birodalom volt, ami egybevág a könyvvel. Számtalan kalandozó csapat indult már felfedezni ezt a vidéket – talán ezekkel találkoztak kint is -, azonban sokak nem tértek vissza. Legendák szólnak olyan mágikus hatalmú tárgyakról, az ősi birodalomból, amik új világot nyitnak meg a mágia használatában. Még arról is beszélt, hogy az egyik ilyen legendás találmánya a birodalomnak az égi hajó, ami erős mágikus hatalommal bír és a felhőket szeli. Teljesen úgy, mint vízi társaik. Ez csak egyre jobban beindította Ildor fantáziáját. Alizadur bemutatta a várost neki. Szerinte ez a hely, amit most bebarangoltak a város székelye volt. Egy vár szerepét tölti be itt. A legalsó szint a börtön volt, ahol megtalált őt, míg a legfelső a könyvtár. A középsők inkább valami szállásként működtek… de túlzottan hatalmas ahhoz, hogy most bejárják – így nem derült ki mi lehet ott. Szerette volna megmutatni a város többi részét is, így kivezette a főkapun Morthent. A kapu az első szinten, vagyis a börtön szint felett volt, mögötte, pedig a főtér állt. A főtér, egy hatalmas felső kupola, amit a kezükben cipelt fáklyák sem tudtak teljesen bevilágítani. Innen több főút vezetett kifelé, amiket kisebb nagyobb házak öveztek végig. Alizadur szerint, mesterien tudták megművelni a követ, így is sikerült nekik kialakítani ezt a helyet. Elképesztő volt mindaz, amit csak láttak.

A csarnok közepén megállva Alizadur ideges lett.
- Készülj fel a harcra. Ellenfelekbe ütköztünk...
- Milyen ellenfelekbe? – kérdezett rá.
- Hidleo… ő egy, igen erős varázsló. Vigyázz vele… de most ne kérdezz többet. – erősen ráförmedt Ildorra.
Hátukat egymásnak vetve figyelték a környezetüket. Egy ideig semmi sem történt, de később több alak körvonala rajzolódott ki.
- Alizadur!! – mélyen hasított végig a hang. – Látom, már egy kis segítséget is hoztál magaddal. Vicces, hogy azt képzeled, ezzel sikerül legyőznöd. Most itt meghaltok mindketten… - zárta le a beszélgetést. Ildor és Alizdur megszeppenve állt és várta őket. Morthen megmozdulni is alig mert, hiszen ő maga is érezte azt a hatalmas erőt, ami Hidleoból áradt. Már csak arra eszmélt, hogy a földön elterülve fekszik, a saját vérében. Azt látta maga előtt, hogy a két mágus mindent bevetve harcol egymással, miközben feléje veszedelmes alakok közelednek. A fájdalom egészen lebénította a testét, így esélye sem volt arra, hogy megtámadja őket. Ráadásul még a hasán lévő sebet is nyomta valami. Az egyik szütyő, amiben a kedvenc szobrai voltak. ~ Szobrok?? – jutott eszébe. Minden erejét belevetette abba, hogy ezeket a szobrokat életre keltse. Hosszas szenvedés után sikerült csak életre keltenie kettőt ezekből. Két warg szobrot. Ezek szürke bőrű, és kék fényben úszó szemű lényekké váltak, amik rávetették magukat a kijelölt ellenfeleire. Egy kevéske időhöz jutott addig, amíg felgyógyította magát.

A helyzetük röviden szólva csúnya volt. Alizadur már szinte a halálán volt. Hidleo, pedig nem csak egyre pusztítóbb varázslatokat szórt, hanem még egy kis csapata is volt, akik jól láthatóan hamar el fognak bánni az életre kelt szobrokkal. Ez alatt, Ildor lélegzet visszatartva figyelte a hatalmas párviadalát. Lepörgött előtte az a kérdés, hogy mi van ezen a világon túl. Nem lehet, hogy ez legyen a vége… kiverte ezeket a gondolatokat a fejéből. Valahogy megnyugtatóan érezte legbelül, hogy van innen kiút.

A csata végéhez közeledett. Alizadu már fél térdre ereszkedett fájdalmában, míg Ildor a fogait csikorgatva próbált menekülni a harcosok elől. Egy utolsó gondolattól vezérelve, Alizadur kirepítette Hidleon varázsbotját a kezéből és Ildor felé vetette. A gondolatait kivetítette Morthen fejébe. Az ötlet az volt, hogy kihasználják a botban rejlő erőt. Alizadur tudta, hogy Hildleo botja teremtése közepette ősi energiákat is rejtett belé. Ez azt jelentette, hogy ez által képesek kihívni ősi párbajra őt. Egyszerre túl sok indormáció volt ez Ildor számára, de muszály volt megbíznia benne. Így az utasításnak megfelelően leszúrta Hidleon botját a földbe, majd kihívta párbajra.
- Én Morthen Orden’Ath Ildor, téged Hidleon, kihívlak az ősök párbajára. A párbaj időpontja mához egy holdfázis – vagyis egy hónap – lesz. – mindezek után elállt a szava Ildornak. Nem igazán akarta kihívni párbajra ezt a félelmetes ellenfelet, de mintha Alizadur irányította volna őt.
- Rendben te szerencsétlen… - morogott rá Hidleon. – Akkor majd eltaposlak egy hónap múlva. – végül egy utolsó mágikus nyilat indított Alizadur felé, ami áthatolt a testén, majd morogva eltűnt a sötététségben.

Odafutott a haldokló Alizadurhoz Ildor. Végigpillantott a sebekben úszó testén, és már most tudta, hogy nem tud segíteni rajta. Alizadur még utoljára elmondta a teendőket.
- Sajnálom, hogy belekevertelek, de nem volt más választásom. Így megölt volna téged is… - kezdte bűnbánóan. – A bottal kijelölted a kihívás helyét, így itt fog a párbaj majd lezajlani. Addig viszont semmilyen módon nem harcolhattok egymással. Készülj fel jól a harcra, mert nehéz dolgod lesz… - megcsuklott a hangja. – A bot elvesztése gyengébbé tette, így lehet esélyed ellene. De azt tudnod kell, hogy nem juthat a bothoz a párbaj alatt. A botnak több mágikus hatalma is van. Többek között az is, hogy manipulálni lehet vele a gondolatokat. Így kötötte magához azokat a harcosokat is. – mutatott a bot felé, ami körül a három harcos körözött. – Ha legyőz a párbajban, akkor magába szívja az energiád – ez az ősi párbaj szabálya, és így örökre megszűnsz létezni… ez lehet életed utolsó harca. – nem túl bíztatóan kijelentette. - Nyugodj meg. Bár én, nem tudok neked segíteni… de valahol az ősi városban van egy törpe, ki az ősei tudásával rendelkezik. Ha őt megtalálnád és bizonyítasz neki, akkor ő tudna rajtad segíteni. Keresd meg… ez az egyetlen esélyed! – végül teljesen elszállt belőle az erő, és Ildor karjai között halt meg.

Rémülten rogyott össze Ildor a holttest mellé. Elképzelni sem tudta mit kezdjen ezekkel az információkkal. Nagyobb bajba került, mint az elsőnek gondolta.
Most szépen visszamegy, eltemeti Alizadurt, és elfelejti az egészet. Nem is tétovázott sokáig. Felkapta a vállára, és visszament a barlangjába. A testet a hárpiák sírjai közelében temette el. Egy rövid imát elmondott, majd minden erejével megpróbálta elfelejteni az egészet.
Pár napig elvolt a falu helyre állításával, és saját feladatainak végzésével, de nem tudta kiverni a gondolataiból a párbajt. Csak egyszer ment még vissza, mikor egy kristályt hozott ki a botjához. Eztán lezárta a bejáratot, és bízott benne, hogy senki sem jön rá mi is történt. Idővel csak elfelejti… ez csak egy rossz álom volt – állandóan ezzel bíztatta magát.

A botja elkészítésével bizonyított a Tekintélyes számára, viszont a mai napig nem merte bevallani neki mit is fedezett fel. Még mindig nem döntött, de tudta, hogy hamar döntenie kell. Vagy az elkövetkező napokban kutatásra indul, a városban, hogy megtalálja a törpét, vagy elmenekül a párbaj elől. Szeretett volna tanácsot kérni a bölcs tanítójától, de nem tudta mit fog szólni hozzá. A meditációi alatt nem egyszer eszébe jutottak ezek a kérdések… egyszer dönteni kell.

Alizadur	Hildeon

A három harcos


A két halott kalandor

[Nemezis]

„Egyik nap követte a másikat, nagyjából sosem álltunk meg Névtelennel a gyakorlásban, sokat nem is beszéltünk egymással, csupán „edzőpartnerem” dirigált, egyfajta kiképzőparancsnokként, mivel a mágia, amivel megidéztem, korántsem volt tökéletes. Teste anyagtalan volt, képtelen volt hozzáérni bármihez is és én sem tudtam megérinteni őt. Akit mellé idéztem meg, alteregó, szintúgy nem volt valami észlény, többször is parancsolgatnom kellett neki, hogy merre induljon, mert magától tuti, hogy sosem talált volna haza. De Névtelen mindent elmondott erről. Ezek a „bábok” nagyon alap módon viselkednek, csupán részem egy kicsiny darabját képesek birtokolni, de képességeimet, illetve tudásomat nem, elvileg gondolkodni sem képesek... máig nem értem, hogyan lehet úgy egyáltalán létezni. De Névtelen különös módon tudott gondolkodni, viszont állítása szerint az ő tudása is korlátozott, de nem tűnt fel nekem. Talán azért sem, mert nem igazán ismertem őt... mondjuk nem véletlen, hogy a nevét sem tudom. Gyakorlásunk alatt többször is rákérdeztem, de mindig témát váltott.
- (Amint befejeztünk az edzést, minden kérdésedre válaszolok!) - mondogatta mindig, amikor faggatóztam. Egyre több és bonyolultabb mozdulatot tanított meg nekem, többek között azt, hogyan kell tartanom a kezemet, hogy tökéletesen lefogjam egy humanoid élőlény fejét, majd azután egy könnyed mozdulattal eltörjem a nyakát így. Sokáig tartott, mivel csak szóban tudta ezt elmagyarázni, de ügyes tanítványnak bizonyultam. Elvileg Névtelen „látott” engemet, pedig olyannak kellett volna lennie neki is, mint én, ám ez is beletartozott a „minden kérdésembe, amit meg fog válaszolni” szövegébe... vagy hogy is mondta. Persze, ennél több harcmozdulatot is megtanított, a szokásos levél tréninggel tartottam magamat formában, illetve a lehulló leveleket kellett öklöznöm, és lerúgnom, lehetőleg minél gyorsabban, illetve Névtelen szerint kissé merev ízületeimet meglazítani, hogy minél hajlékonyabb legyek. Hosszú és megpróbáltató feladatok voltak ezek, de nem volt időm – és a büszkeségem miatt sem - nyafogni fáradtságom miatt, ha pedig természetes tűrőképességemet elértem, mindig aktiváltam Névtelen által Szívósságnak nevezett különleges erőmet. Vicces volt, ahogyan érthetetlenül vonogattam a vállamat, miközben ingerülten magyarázta, hogy mit is nevezünk Szívósságnak. Névtelen lassan olyan volt nekem, mintha tulajdon testvérem lett volna, kit mindig is ismertem, noha korábban ezt az érzést csupán egyszer éreztem, azt sem vér szerinti bátyámnál. Második családomban, egy akkor még középiskolás fiú, Natanh Smidt, aki szintúgy egykeként nevelkedett, de úgy bánt velem, mintha kicsi korunk óta testvérek lettünk volna. Szép emlékek lettek volna, ha a szülei, akik ugye egyben az én nevelő szüleim is voltak, jobban kijöttek volna egymással. Aztán megváltak tőlem, mivel én csak kolonc voltam mostohaanyám nyakán, akihez kerültem a válás után, így utam rögtön az árvaházba vezetett vissza. Legalább az a két év boldogság meg volt előzőéletemben. És most újra érzem, de furcsamód, Névtelenben is azt érzem, mint egykori bátyámban. Egy idő után végül mindig el kellett mennie Névtelennek, mivel az erőm időtartalma lejárt, és egy napig nem láthattam viszont.
- (Gyakorolj addig, míg nem vagyok itt!) - mondta, még mielőtt teljesen eltűnt. Én pedig lelkiismeretesem ezt is tettem. Körülbelül két és fél hét telt el így, hogy vagy egyedül, vagy Névtelen folyton kritizáló felügyelete mellett edzettem, persze, olykor tartottunk egy rövid szünetet, amikor beszélgettünk...
- Névtelen...
- (Mondd, kicsim...)
- Nos, tudod, régebben igazságtalanul viselkedtem veled, és akkor olyan dolgokat is mondtam, amit már ezerszer megbántam – mondtam lassan, minden egyes szavamat búskomoran ejtettem ki, kissé el is pirultam zavaromban. Ám Névtelen jót nevetett ezen, én pedig sértődötten elfordítottam tőle a fejemet.
- (Na, ne vedd úgy a szívedre, nem rajtad kacagtam, csupán a helyzet iróniáján – válaszolta békítően Névtelen, majd közelebb hajolt, és komolyabb hangnemben folytatta – Nemezis. Nem viselkedtél velem igazságtalanul, sőt, inkább én voltam veled túlságosan közvetlen. Már elfelejtettem, hogy mint személyt, engem már régen kizártál tudatodból.)
- (Pedig én mondom neked... a legjobb barátok voltunk! Sőt, több mint barátok, mivel ami kettőnk között az IGAZI testvéri szeretet volt. Megosztottuk egymással érzelmeinket és gondolatainkat, segítettük egymást a bajban és minden esetben támaszt nyújtottunk egymásnak, ha épp szükséges volt. Éppen ezért nem haragszom amiatt, amiket a fejemhez vágtál... sokkal inkább én kérem a bocsánatodat, hercegnőm...)
Ah, e szavak hallatán fagyiként olvadtam el, úgy elvörösödtem , mint egy rák. Kezdeti álmélkodást az arcomon rögtön felváltotta egy őszinte, boldog mosoly. A zavarban, amit akkor éreztem arra késztetett, hogy térdeimet felhúzzam, majd gyengéden átölelve őket, és rájuk helyeztem fejemet.
- Hülye – válaszoltam vidáman, amin Névtelen és én halkan felkuncogtunk, mintha e szó varázsütésre felébresztette volna mindkettőnkben a régi szép emlékeket. Olyan emlékképeket, amely eleddig úgy tűnt számomra, mintha sosem léteztek volna...
Persze, ezután folytatódott az edzés, egy újabb technika tanulásával. Fél lábon kellett állnom, jobb lábamat egészen a hasamig felhúznom, és súlyomat arra a lábamra helyeztem, amin álltam. Felhúzott lábamat behajlítottam, ahogy Névtelen mondta, combom azzal a fával szemben volt, amit kijelölt nekem és bemértem hallásommal. Többször is meg kellett rúgnom azt a fát, ami előtt álltam, szintén lehetőleg minél gyorsabban, egyelőre pontatlanul, de még így is nehezemre esett, hiszen többször is elvesztettem egyensúlyomat, majd térdre, vagy a fenekemre huppantam, Névtelen pedig elégedetlenkedve adott ennek hangot, aztán nyomban követelte, hogy csináljam újra a technika gyakorlását. Két napba tellett, mire biztosan meg tudtam állni féllábon, de hogy mind a két lábam ugyanolyan jó erőben legyen, folyton váltanom kellett, tehát hol a bal, hol a jobb lábamon kellett megállnom. Ilyen lábtartás cserekor mindig az ellenkező oldalamra kellett fordulnom, tehát ha bal lábon álltam, akkor észak felé fordultam, ha a jobbon, akkor dél felé //off: persze, ez csak egy példa, a lényeg az, hogy lábtartás cserekor mindig az alaphelyzettel arccal ellentétes irányban helyezkedik el//.

Hamarosan Névtelen elvárásainak úgy ahogy megfeleltem, ezért áttérhettünk a nehezebb feladatra, hogy az újonnan megtanult rúgási technikámmal azokat a leveleket kellet lerúgnom, ami ugyan a fa legalacsonyabb ágán volt, de több méter magasságban. Névtelen utasításai szerint szárnyam nélkül kellett nekifutásból felugranom, és az ég felé kinyújtott lábammal „leszednem” a leveleket. Ismét egy hét kellett, hogy elsajátítsam e sajátos technikát, ha nem lett volna ez a Szívósság varázs, valószínűleg hetekig tartott volna a törött csontok összeforrása, mivel ez a technika jóval veszélyesebb volt, mint az eddigiek.

Már lassan egy hónapja voltam idekint az erdőkben, olykor teljesen magamra hagyott Névtelen, és elindult valamerre, de meghagyta nekem, hogy csakis az új technikák gyakorlásával töltsem időmet. Egy napon, mikor Névtelennek újra vissza kellett térnie elmémbe, akkor komoran válaszolt hozzám... Már abból az érzésből kikövetkeztettem, amit a fejembe kerüléskor érzett Ő.
- (Nos, aranyom, rettentően meg vagyok elégedve azzal, hogy mennyit fejlődtél az utóbbi időkben... ám ez kevés ahhoz, hogy nyugodt szívvel mondjam azt, hogy el tudsz bánni egyedül is azokkal a veszélyekkel, amik rád leselkedhetnek.)
Névtelen szavaiból enyhe csalódottságot éreztem, amitől kissé feldühödtem. Ha itt állt volna mellettem, most rögtön a nyakának ugrottam volna, de ehelyett méregtől csöpögő, kiábrándultan fortyantam föl.
- Tessék? Kevés?! Hetekig úgy ugráltam, ahogy te fütyültél, mindent megcsináltam, amit csak akartál, és most azt mondod, hogy mindez kevés volt? Akkor mégis, mi az, ami ELÉG?
- (Csillapodj, Nemezis!) - rivallt rám a fejemben Névtelen, ám mégis úgy éreztem, mintha egyenesen a képembe kiáltott volna. Feldúlva, szaporán vettem a levegőt, és már szóra nyitottam volna a számat, mikor Névtelen megenyhülve folytatta.
- (Ahogy máskor, most is félreértetted a helyzetet. Nem a te hibád, hogy nem tudtam mindent megtanítani neked, amit akartam. Az igazat megvallva csupán egy fokkal vagy annál kevesebb, mint ahogy elképzeltem, de ne félj, ennek megtaláltam a módját. Amikor tanulmányaiddal foglalkoztál, én nem azért mentem el, hogy az erdőszéli csiperkéket bambuljam meg... Nem, annál sokkal jobb dolgot találtam.)
Kezdeti haragom nyomban elszállt, Névtelen igencsak önbizalomtól volt eltelve, és kiélvezte azt, hogy kíváncsiságtól feltüzelve epekedve várom azt, hogy mivel lehetnék még ennél is több... De nem válaszolt, csupán halkan kuncogott az elmémben, én pedig egyre türelmetlenebb lettem.
- Na?! Mi a fene az, amit találtál? Ha valóban ismersz, tudnod kellene, hogy utálom, ha megváratnak és csakúgy viccből keltik fel az érdeklődésemet! - mondtam ingerülten és némi burkolt fenyegetéssel, miközben karba tett kézzel toporogtam, majd Névtelen megadva magát „felsóhajtott”, és incselkedve válaszolt.
- (Amint látom, téged is érdekel, angyalom... amiket megtanítottam neked, azzal tökéletesen el tudsz boldogulni az ostobább, fegyvertelen, ügyetlen alakokkal, de ne gondold azt, hogy csupán az elmúlt időkben hasonló élőlényekkel fogsz összefutni... nem, ennél jóval civilizáltabb lények élnek, mint azt te, vagy én gondolhattam volna, Tegnap, mikor már elég messze kerültem el, érdekes dologgal futottam össze, méghozzá egy emberrel!)
(És nem holmi ősemberrel, hanem civilizálttal, noha eléggé archaikus fajtával... ha megsaccolnám, akkor egy középkori szintre helyezném. Valami egyszerű paraszt volt, de volt nála egy eszköz, ami elég hasznos lehet neked! Csak kövesd az utasításaimat, és megszerezzük azt! Benne vagy?)

A válaszom gondolom egyértelmű volt, csillogó szemekkel egyeztem bele, és nyomban elindultam arra, amerre Névtelen vezetett. Talán egy napos túra volt, utam során párszor összeakadtam egy-két bátrabb farkassal, ám magamra varázsolt Szívósság varázzsal és újonnan megtanult technikáimmal könnyedén elintéztem a támadóimat. Nem álltam meg pihenni, olykor repültem, csakhogy gyorsabb legyek! Névtelennel ez idő alatt nem beszéltünk sok mindenről, párszor megbeszéltük azt, hogy amint megszereztük ezt a fegyvert, azonnal elkezdünk néhány varázs, illetve eszközzel való harcot gyakorolni. Sajnos a fegyverről nem esett szó, csupán annyit mondott Névtelen, hogy szép, íves pengéje van. Teljesen beleéltem magamat az egészben, mint egy gyermek, aki a karácsonyi ajándékát várja, úgy izgultam azon, hogy mégis mit „kapok”. Mindig is imádtam a fegyvereket, noha szívemhez a pisztolyok és gépfegyverek álltak közel, ám a késeket se vetettem meg, illetve azokat a szép, egzotikus kardokat, bár életemben nem tartottam egyet sem a kezemben. Ahogy Névtelen is, én is éreztem azt a borzongást, ami egy közelharci fegyver forgatásakor érez az ember. Amikor a hideg acélt forgatva elnyesheted valakinek egyik testrészét, érzed a vérgőz illatát és majd' elájulsz a gyönyörtől, amikor a vér ráfröccsen az arcodra. Mesés! Bár egy részem mégis tartózkodott, félve attól, hogy ismét hidegvérű gyilkos leszek, akit senki sem szeret... de ezt az érzést jóformán elfojtottam, és elzártam tudatomba legtávolabbi sarkába. Valahogy ez a tudat annyira értékét vesztette, hiszen nem volt senki sem már életemben Névtelenen kívül, aki „szeretett”. Emlékképek százai rohamoztak meg, Gnarog-ról és Ildor-ról, akiket ugyan rövid ideig ismertem meg, de mégis úgy gondoltam rájuk, mint egy igaz barátra. Életemet is áldoztam volna értük, bár már kétségeim támadtak efelől, hogy ha legközelebb veszélyben lennének, valóban segítségükre sietnék. Mégis, a magány érzését éreztem legbelül, amit csupán a Névtelennel való beszélgetések tudtak feledtetni. A hajnal sugarai cirógatták meg arcomat, mikor Névtelen megálljt parancsolt.
- (Lapulj meg kis cicám és fülelj... a célpontunk előttünk van!)
Így is cselekedtem, gyorsan beugrottam egy bokorba, majd hallgatózni kezdtem. Léptek zaját véltem meghallani, amint a friss, felvert földbe taposnak bőrből készült cipőjükkel, vagy csizmájukkal. Amint jobban kezdtem el hegyezni a fülemet, valamiféle növény susogását is hallottam, ami jobban hasonlított inkább valamilyen fűhöz, mintsem fához, vagy bokorhoz. És persze, tömérdek suhogás hangja, illetve szófoszlányokat kaptam el. Egyszerű munkások voltak... földtúró parasztok! Kiábrándulva, suttogva válaszoltam Névtelennek.
- Névtelen, ezek csak parasztok! Nincs náluk semmi más, csupán kapák, gereblyék és jó pár életlen...
- (Ejnye no! Ne legyél telhetetlen, különben is, ami náluk van, kasza, roppant praktikus fegyver! Hosszú szerszám, aminek hegye éles, és némi mágikus trükkel még hasznosabbá válik!)
- Ha éppen agrárcsemete akarok lenni... - mondtam gúnyosan, amire Névtelen elkomorult, majd szomorkásan válaszolt. Hangja igen elkeseredett volt, az érzés, amit akkor érzett, nyomban letörölte a vigyort az arcomról.
- (Nemezis... mint mondtam, én olyan vagyok neked, mint egy testvér. Amiket kigondolok, és cselekszem, az mind azért történik, hogy neked jó legyen. A kasza, amit elképzeltem a számodra, ideális kezdő fegyver lenne. Elég nehéz ahhoz, hogy a későbbi fegyverek súlyát megszokd, illetve azon előnyök, ami felépítéséből származik, igencsak hasznos. Bízz bennem, és meglásd, nem fogsz csalódni bennem!)
Némi csend következett ekkor, feszülten hallgattam a munkálkodás hangját, olykor pár mondatot jobban ki tudtam venni ezek közül. Falusi emberek szokásos párbeszédei voltak, a termés dicsérése, illetve a sült húsról, mely otthon várja őket... Enyhe szorongást éreztem a gyomromban. Hezitáltam, már nem is tudom, hogy mikor öltem embert, sőt, eddig úgy éreztem, én is be tudnék kapcsolódni ebbe a körforgásba. Ám mint általában, a Sors most is visszatessékelt a „helyes” irányba. Úgy tűnik, sohasem fogok normális emberként élni, álmom, hogy egyszerű lány legyek, számomra végleg szertefoszlott. Lelkiismeretem, aki eddig próbált egy másik útra terelni, most vérbe fagyva feküdt valahol tudatom mélyén, éreztem, ahogy Névtelen teljesen meg van ezzel elégedve, önelégülten pöffeszkedett tudatomban. Ám nem vontam kétségbe szavait tovább, ám ha harcra kerül a sor, hát legyen hatásos! Egy szökelléssel kiugrottam a bokor rejtekéből, és elindultam a földművesek felé.”

- Ahogy mondod, Fred, tegnap is fantasztikus volt a torna, amit a várban rendeztek! Le mertem volna fogadni, hogy... heh?
A paraszt, aki eddig lazsálva támaszkodott kaszájára, miközben dolgozó társával trécselt, most az erdő széléről közeledő lányra pillantott. Kezdeti zavara után végül elkomorodott, majd szólt a többieknek is, hogy mire lett figyelmes. Hamarosan az összes ott tartózkodó paraszt, akik lehettek vagy harmincan azon a parcellán, mind odasereglettek, és sustorogva mutattak a lányra, de eszközeiket végig a kezük ügyében tartották.
- Hé, kislány, mit keresel erre, amerre a madár sem jár?
„… három.”
- No, mi van, megkukultál, vagy elvitte a cica a nyelvedet? - nevetett fel erőtlenül a földműves, mivel igencsak meglepődött a feléjük masírozó lánytól, aki egy szó nélkül közeledett feléjük.
„... kettő.”
- John, azt hiszem, hogy ez a lány tudod... kicsit bolond, vagy a fene se tudja, de nekem olyan furcsa. Miért horgasztja le a fejét? Talán fejjel akar nekünk rontani?
- Akármi is legyen Alfréd, nem hinném, hogy ilyen nádszál kisasszony kárt tenne bennünk! Ha bolond és sokat ugrál, akkor leteremtem, hogy csak...
„… egy!”
„Ezután elindult a „mészárlás”. Nyomban ugrottam, kezem lángolni kezdett, és pontosan a szószátyár képébe nyomtam lángoló markomat. A tűz nyomban átterjedt, de nyomban elrúgtam magamtól a földművest, aki a tömeg közé keveredett. A lángok átterjedtek, többen is felsikoltottak, míg mások rettegve dadogtak és meg sem mozdultak. Végül egy elindult felém, olyan ormótlanul közeledett, hogy játszi könnyedség volt előle kitérni. Nyomban felvettem a nemrég tanult támadó pozíciót, azaz lábamat egészen a csípőm magasságáig emeltem, és villámgyorsan tarkón rúgtam a támadót, aki a rúgás erejétől már térdre is rogyott, de ezzel nem fejeztem be, következő rúgásommal ismét a fejére céloztam, hallottam, ahogy nyaka eltörik. Hamarosan egyre több vállalkozó közeledett felém, de akadtak olyanok is, akik menekülőre fogták... valószínűleg erősítésért indultak, én sem szándékoztam túl sokáig maradni, de ha már megtanultam azokat a technikákat, hát ki is használom. Akit tudtam, azt lángoló kezemmel elkaptam, akik távolabb voltak tőlem, azokat a rúgótechnikámmal ártalmatlanítottam. Számomra ezek a földművesek nem ellenfelek, már nagyon untam a „hadakozást” ellenük, és egyre kevesebb hörgését hallottam körülöttem. Kezemen a lángot kioltottam, mivel már csak két ellenfél maradt. Játszi könnyedséggel kerülgettem el csapásaikat, az egyik pusztakézzel küzdött ellenem, míg a másiknál bizony egy kasza volt. Egy alkalommal nem figyeltem, mivel éppen a pusztakezes támadóm állát rúgtam meg, aki szédülve dőlt el. Túl lassú voltam. A kasza pengéje ugyan nem volt olyan éles, de rettenetesen fájt, amikor az oldalamat hosszan felhasította, bár nem ért inat, csontot, izmot, vagy belsőszervet. Tehát csak egy karcolás... egy karcolás, amely rettentően fájt, mivel a Szívósság varázslatot a tűz miatt kellett „deaktiválnom”. Elmémben egy gyilkos düh keletkezett, vicsorogva fordítottam fejemet támadóm felé, aki valószínűleg megláthatta, hogy miért
jártam lehorgasztott fejjel. Ez nekem elég időt adott ahhoz, hogy támadásba lendüljek. Nekiiramodtam, majd átkarolva ellenfelem csípőjét a lendületemmel a háta mögé kerültem, kezemet a gyilkos technikám szerint a paraszt fejére kulcsoltam, majd kíméletlenül elroppantottam támadóm nyakát. A nagy test döngve hullt a földre, én pedig „díjamat”, a kaszát kezembe vettem. Kicsit nehéz volt, viszont adott egy érdekes érzést. Ujjaimmal végigsimítottam az eszköz nyelén, és végigfuttattam megborzongva a pengén. Hamarosan léptek közeledtét hallottam, és mivel kissé meg is sérültem, kockázatos lett volna további harcokba keveredni, még ha ügyesebb is voltam ellenfeleimnél. Megnöveltem szárnyaimat, majd elrugaszkodva a földtől elindultam az erdő irányába. Komótosan csapkodtam szárnyaimmal, egyre jobban felcsigázva, hogy mégis milyen, még ezeknél is hasznosabb technikát akar megtanítani nekem Névtelen... és persze azt is, hogy mi is a neve valójában.

- Névtelen! Remélem meg vagy elégedve velem – mondtam büszkén, csípőre tett kézzel, miután megidéztem Névtelent és egy hasonmásomat, aki némi eligazítás után indult is vissza a faházhoz. Névtelen persze csak hümmögött, majd korholó hangnemben megszólalt.
- (Valóban meg vagyok veled elégedve, de azért legyél kicsit szerényebb. Még korántsem vagy azon a szinten, hogy teljesen elboldogulj egymagad... azt hiszem, még hosszú ideig kell téged tanítanom, ám egyelőre kezdjük az alapoknál. Jól figyelj!)
Körülbelül egy hétnyi „kiképzés” vette kezdetét, amit legfőképp a kaszával kellett elvégeznem. Három támadást, ami közben folyamatosan féloldalas mozdulatokat kellett megtennem, miközben suhintottam a kaszával. Mint a korábbi technikákhoz, ehhez is úgy négy nap volt szükséges. A hónapból hátramaradt napokban két varázstechnika kifejlesztésével töltöttem, amit Névtelen utasításain alapult. Az egyik még egyszerűbb volt, a kasza pengéjét kellett mágikusan megerősítenem, hogy ellenállóbb és élesebb legyen. Ha meglett volna hozzá az erőm, akár egy ősöreg, igen vastag fát is képes lettem volna átmetszeni. A másik technika nehezebb volt, amolyan elrejtő technika, vagy mi a fene. A kaszát kellett egy másik, zsebdimenzióba elküldenem, amelyet addig ott tarthattam, ameddig nem volt szükségem hozzá. Nehéz volt, de végül ez is sikerült, bár még nem vagyok biztos benne, hogy a közeljövőben rendszert csinálnék ezekből az eltüntetésekből.
A hónap utolsó napján Névtelen újra visszatért elmém zugaiban, ahol elismerő érzést adott tudtomra.
- (No, kicsi Nemezis, ha nem is teljesen, de már készen állsz arra, hogy minden nagyobb segítség nélkül képes legyél megvédeni magadat. Persze, ez még nem elegendő, de ha lesznek még szabad perceink, akkor tovább foglak téged tanítani, megígérem!)
- Köszönöm – mondtam elpirultan, ám gyorsan feltettem azt a kérdést, ami már egy jó ideje fúrta az oldalamat – Névtelen... az utóbbi időben már tökéletesen beláttam, hogy szükségem van rád, mint barát és tanító... viszont ha ilyen jó a kapcsolatunk, akkor kérlek, mondd el, mi a neved!
Csönd. Talán kicsit hosszúra is nyúlt, kínos csönd, ám végül Névtelen felkacagott. Valamit ügyködött a fejemben, aztán, mint egy bogár, úgy kezdett el mocorogni egy tudat. Szám magától kezdte el formálni a szavakat, mely a tudat sugallt. Amit mondtam, az olyan volt, mint a szél suhogása...
- Entreri...”